Kedves Sanyi!

            Ezúton kívánunk a feleségemmel sikerekben gazdag boldog Új Évet Neked, kedves családodnak és a Repüléstörténeti Múzeum személyzetének!

            Az első "kapitalista" szombat részünkre felejthetetlen esemény volt.

A Múzeum személyzete általi szíves fogadtatáson túl, kedves embereket ismertünk meg.

Oláh Ferivel már "műszak-kezdés" előtt összeismerkedtünk. Jó volt felidézni a múltat az akkori kedves közös ismerősöket és eseményeket. Külön örömömre szolgált, hogy személyesen megismertem Dobos Lajos bácsit és beszélhettem vele.

          Az a munka amit a feleségemmel elvégeztünk, közel sincs akkora értékű mint az az információtömeg amit az "exkluzív" nézelődés során kaptunk. Itt említem meg, hogy félmunkát végeztünk: a decemberi felvételen a havas terepen a vakondtúrások újra rikítanak, ott ahol helikoptert vontatják...

           Katonaként a repüléssel nem volt kapcsolatom, csak áttételesen, mint kiszolgáló személyzet tagja.    1970. 10. 28.-án vonultam be szolgálatra a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára.

A fogadtatás –ellentétben a bevonulásom előtti katonaviselt haverok általi felkészítéssel szemben –humánusan történt. Egy Könyves nevezetű alezredes tartotta a beszédet. Kihangsúlyozta, hogy ELIT alakulathoz vonultunk be és itt nem tűrnek meg semmi olyan "hagyományt" ami az emberi méltóságot sérti. Ez az elv valóban érvényesült. Szolgálati idő alatt jelentős sérelem nem ért.  Kisebb fiaskók voltak de én sem voltam feddhetetlen.

Még eskü előtt történt: Hétvégén unalmunkban gyufaszálat vittünk pokrócba téve vigyázz-menetben "eltemetni". A zászlóalj-parancsnok (Németh Rezső bácsi) volt az ügyeletes tiszt. Tetten ért bennünket, hatalmas palávert csapott. A tiszteseket "eligazította" parancsba adta, hogy szervezzenek értelmes szabadidő programot.

November 21.-én nagy örömben részesültem. László nevű fiam született. Ennek örömére egy katonatársam egy hétig minden este műsort rendezett.

A kép hátulján: "Emlékül Kóbor sógoromnak.

Balog Imre, 1970. II. Cigány, aki mindig táncolt a fia egészségére"

            December 5.-én lezajlott a katonai eskü. Ezután vezényeltek az Általános Katonai Kiképző Tanszékre. A személyzet főtisztekből állt: Csíki József, Oláh János, Geréb János, Nagy István, Veress István, Tímár István, Balogh Sándor, (mint később tapasztaltam, úriemberek). Barátságosan fogadtak, nem éreztették velem, hogy én csak egy sorkatona vagyok és ez így volt végig a szolgálati időm alatt.  Elfogulatlanul írom le, hogy addig a polgári életben ilyen emberi megbecsülést nem tapasztaltam.

Persze ez adok-kapok alapon ment.

Balogh Sándor őrnagy.

A kép hátulján a felirat: "Szeretettel Gyurinak a 'Pakulár' főnöktől"

Balogh Sándor őrnagyhoz  lettem beosztva lőtéri bázis karbantartó villanyszerelőnek. Ehhez biztonságtechnikai vizsgát kellett tennem.

Télen ritkán volt lövészet. Egy hónapra át lettem vezényelve a Mérnök Műszaki szolgálathoz. Itt kerültem repülőgép közelbe. Részt vettem egy L-29-es gép hajtóművének ki és beszerelésében. Eddig mivel csak sportgépeket láttam, ez egy felemelő élmény volt.

Itt említem meg: a parancsnokomtól kaptam egy faliképet, rajta a 370-es oldalszámú L-29-es repülőgép. Ebből a képből találtam a honlapon is. Ettől függetlenül úgy gondoltam, mint régi képnek inkább a múzeumban van a helye, mint nálam.-

A fent említett L-29 kép.

Tavasszal beindult a lövészet. Rengeteg ismerőst szereztem, kellemes emlékeim vannak. A szovjetek is ide jártak lövészetre. Jó barátságba kerültem egy Szása nevű századossal.

Lőtéren szovjet katonákkal, 1970. végén

A lőtéri célmozgató gépek vezérlő helyiségében

1971.-ben a lőtéren, Szásával

Egy őt ábrázoló képet találtam a honlapon - az "ARCHIV" sor An-26 repülőgép címszó alatt, felülről a második kép.

A fent említett kép, Szásával

Szásához kapcsolódik egy sztori: már leszereltem, amikor 1973-ban lakóhelyemen - Polgáron - újra találkoztunk. A település határában radarállomást építettek, Polgárra jártak bevásárolni. Ők mindig feltűnés nélkül elvegyültek a járókelők között. Egy alkalommal hallottam: Jura!, Jura! - Ő szólított.  Az őnáluk szokásos ölelést és három puszit az ismerőseim vegyes érzelmekkel nyugtázták, aminek később hangot is adtak. Nem tudhatták, hogy ő is ugyanolyan elnyomott ember, mint mi vagyunk. Most nem a "magazinban" hanem az ivóban kötöttünk ki a viszontlátás örömére. Jó érzés volt a honlapon látni a fotóját.

A lőtéren megfordult egy szovjet altábornagy is. Barátságos volt. Fázott, "lélekmelegítőre" vágyott.  Megértettem vele, hogy a lőtérgondnok - Kovács Bandi bácsi - felesége Juliska néni fel tudja melegíteni. Értette a tréfát örömmel kötélnek állt. Juliska néni igazi "háziszőttessel" kínálta, 2x1 deci felmelegítette. Rólam sem feledkezett meg. Azonkívül, hogy bőven megfizette az elixírt, puszival hálálta meg Juliska néninek. Én ilyen embereknek ismertem az itt állomásozó szovjet katonákat.

            A lőtéri teendők mellett én végeztem a villamos berendezések javítását. A célmozgató gépek találatérzékelője nem működött megbízhatóan. Kikísérleteztem egy megbízhatóbb találatérzékelőt. A parancsnokom - Balogh őrnagy - újításként felterjesztette a HM-hez.

Elfogadták, bejegyzésre került a Szabadalmi Hivatalnál, 4000 forintot kaptunk érte. Ez akkor nagy vásárlóértékkel bírt. A parancsnokom eladta a szabadalmat a munkásőrségnek is.

Leszerelésem után két évvel értesített levélben Balogh Sanyi bácsi, hogy a munkásőrség 3000 forinttal honorálta a szabadalmat. 1500 forintot mellékelt a levélhez. Ezt el is hallgathatta volna előttem, de nem ezt tette. Ez az ember előttem a tiszti becsületre feltette a koronát.

            Az előbb említett Balogh őrnagy minket, sorkatonákat humorosan "PAKULÁR"-nak titulált. Ő maga sem tudta, hogy mit jelent. Utánanéztem: román eredetű szó, magyar jelentése birkapásztor. Jót derültünk rajta.

            Felvételt nyertem a Katonai Ülnöklajstromba.

A neked már említett Csala Lajossal együtt jártunk tárgyalásra. Innen egy sztori: Budapesten a Fő utcán voltunk tárgyaláson. Ebéd után az ügyész közölte velünk, hogy tegnap kormánykitüntetést kapott és most tart egy kis összejövetelt. Szó szerint így invitált bennünket: Elvárom, hogy jelenlétetekkel megtiszteljetek! Nem mertünk ellenkezni, de nem is akartunk. Hivatkoztunk a kötelességünkre, hogy adott időpontra a Kiliánon jelentkeznünk kell. Mire Ő: - nem baj gyerekek majd igazoljuk az alibiteket! Jóleső érzés volt, jól is éreztük magunkat. Egy pár órát késtünk, de bűnbocsánatot nyertünk.

            A Katonai Kiképző Tanszékről a belső postázás az oda beosztott három katona feladata volt. Így én a laktanyában szinte minden irodában jártam. Barkácsolásra a tanműhelyben adódott lehetőség. Itt polgári alkalmazottak voltak az oktatók: Horváth János, Horváth István, Gregor Tibor, adminisztrátor: Hollerné Irénke.

Személyes ismerősöm volt Béler Gyula őrnagy, a múzeum alapítóinak egyike. Bartal János alezredes. Mindketten repülőgép vezetők voltak. Sajnos már nincsenek közöttünk.

Bartal János alezredes.

Jobb keze felől ül Ugrai Ferenc altábornagy polgári ruhában.

Szülőhelyükön, Tiszagyulaházán egy ünnepségen.

            Visszatérve a bevonuláskori fogadtatásra: tényleg elit alakulathoz kerültem! 1972.-ben szereltem le. Sok ismerősöm töltötte itt szolgálati idejét, nekik is ez a véleményük.

            Nekem innen a kötődés a Repüléstörténeti Múzeumhoz.

            Nem véletlen a Múzeum személyzetének a megnyilvánulása. Volt és tudtommal van honnan örökölni.

            A feleségemmel négyszer látogattuk meg a múzeumot. Legutóbb a "kapitalista szombaton" (bízunk benne hogy lesz még ilyen, időben tedd közzé Sanyi !)

A feleségem nem ismeri a katona életet. Nem ilyennek képzelte a katonákat, hanem rideg embereknek. Mire én: aki tényleg KATONA, az ilyen EMBER.

 Polgár  2009. 01. 03.

Baráti üdvözlettel:     

Kóbor György

2009. március

Még visszatérek Csiki alezredes úrhoz.
Beszélgetéseink során ecsetelte fiatalkorát. Hát nem volt könnyű. Mindenért nagyon meg 

kellett küzdenie. 1971. nyarán egy század tartalékos katona vonult be a Kiliánra. Aznap Ő volt

az ügyeletes tiszt. Délután maga mellé vett. A tartalékosok esti élelmét kellett átvennem a 

konyhán: fejenként 2 doboz májkrémet. 

Török nevű őrnagy volt a tartalékosok századparancsnoka, vele osztottuk ki a vacsorát ahol 

Csiki úr is jelen volt. Az egyik "válogatós" tartalékos elégedetlenkedett, hogy ő ezt nem szereti. 

Csiki úr nyugodtan megkérdezte: Elvtársam ! Kérdezte valaki hogy szereti e vagy sem ? Most a 

Hadseregben vagyunk ! 

Ezt már csak monológként jegyezte meg: Máskülönben akinek otthon csak paprikás krumpli jut, 

annak máshol paprikás csirke kellene. A katona szemlesütve eloldalgott a májkrémmel.
Csiki úrnak ez a mondata még mindig elevenen cseng a fülemben, úgy is nevezhetném hogy 

intelem. Az idők folyamán magam is nemegyszer szembesültem ezzel és elgondolkodtam. 
A gyengélkedőre jártam televíziót nézni. Belevaló, életvidám társaság volt. Molnár József 

egészségügyi százados, Zsidai József eü. törzsőrmester. Molnár Józsi bácsi volt a csocsóbajnok. 

Olyan csörgést-csattogást levágott, hogy az ember halláskárosodást kapott tőle ! Úgy beleélte 

magát, hogy se látott se hallott és beleizzadt. 

Egy emlékképet őrzök a gyengélkedő személyzetéről: Zsidai úr sajnos nincs rajta.

Szervánszky Mihály, Molnár Józsi bácsi, Osváth Béla, Jónás János, Börzsei Imre 

Molnár Józsi bácsihoz fűződik egy kandi-kamera műsorba illő esetem.
Hogy teljes legyen a kép egy kicsit elkanyarodok. A konyhára bejáratos voltam. Ugyanis a 

szakácsokkal is jó volt a "lőteresek" kapcsolata. Ők lövészeti eredménytől függően kaptak
jutalomszabadságot. Mi a vezérlőhelyiségből akkor is le tudtuk buktatni a célt ha azt nem érte 

találat. Természetesen a szakácsok kivétel nélkül kiváló eredményt értek el. 

Minket pedig a hasunk vitt a konyhára. Nemcsak sorkatonák, hanem polgári alkalmazott hölgyek 

is dolgoztak itt. Molnár Józsi bácsi mint eü. tiszt naponta ellenőrizte a konyhát.
Most jön az, hogy egy hétvégén készült a konyhára. Én náluk "vendégeskedtem" és kérdezi 

tőlem: öcsikém elkísérsz a konyhára? Rögtön ráálltam egy kis csemege reményében. Adott egy 

EÜ feliratú karszalagot, feltettem és indultunk. A konyha helyiségeit ellenőrizte a konyha ÜTI 

jelenlétében. Szokatlan volt, hogy a személyzet hiányzik. Egy ajtóra mutatott: odamegyünk. 

Furcsállottam hogy maga elé terelgetett. Benyitottam az ajtót Ő jókorát taszajtott rajtam, 

menekülni akartam de elállta az utamat. Eközben fülsiketítő női nevetést hallottam. Valahogy 

csak kimenekültem. Én nem tudtam, hogy a hölgyek ruházatát fehérneműre vetkőzve ellenőrzi. 

Képzelhetik az ezzel járó macerát ! Egy pár nap eltelt, mire meg mertem reszkírozni a 

"konyhalátogatást". A hölgyek a gyávaság különböző rendfokozatával illettek. Amíg ott voltam, 

ez örökös témájuk volt ha találkoztunk. De mit el nem tűr a katona, ha a hasa viszi a konyhára !

Egyszer a Sóki György nevű őrnagy megkérdezte tőlem : mit kapok azért, hogy mint bírósági

ülnök népszerűsítem a Kiliánt? A válaszom: ezért erkölcsi elismerést kapok. Mire Ő: de azt jó 

nagyot ugye? /lévén úriember, csak a jobb csuklóját mozdította meg, nem az alkarját könyökig

/Nem egészen így tapasztaltam az elmúlt évtizedek alatt, csak részben. Ilyenkor mindig az a 

gondolat  vigasztalt, hogy a nagy írókat is haláluk után ismerték el. Neki isezzel érveltem. 

Rögtön a parancsnokommal /Balogh őr nagy/ vett egy kalap alá, hogy alma nem esik messze a 

fájától. Sanyi bácsi egy minden hájjal megkent ember volt.
Egy kicsit bővebben a Katonai Kiképző Tanszéken valófogadtatásomról. Mint az előző 

visszaemlékezésemben írtam, a tanszék teljes létszáma egy irodába jött össze, és oda kísért
egy ott szolgálatot teljesítő katona. Nagyon meg voltam lepődve egyrészt a sok főtiszt 

látványától, másrészt attól, hogy mindegyikük kezet fogott velem és rendfokozat megemlítése 

nélkül bemutatkozott. Még most sem tudom, hogy én be tudtam-e érthetően mutatkozni.  

Később, amikor már  mertem kérdezni is, megkérdeztem a tanszékvezetőt /Csiki József alezredes/
hogy véletlen időbeli egybeesés volt-e az  "összetartásuk"? Így fogalmazott: nem egy katonát, 

hanem egy embert fogadtunk és a maga tiszteletére jöttünk  össze.
Szolgálati időm alatt még két alkalommal érkezett a Tanszékre sorkatona, hasonló fogagtatásban 

részesültek. Ezek az emberek katonatisztként is megtudtak maradni embernek.
Csiki alezredes /elvtárssal/ úrral nagyon sokszor elbeszélgettem.  Elismerte, hogy nem saját 

akaratomból vagyok  mundérban. Természetesen én is úgy álltam hozzá a dolgokhoz, hogy most ez
a kötelességem és teljesíteni kell. És  most  jön -amit korábban említettem- az adok-kapok: 

jogköréből eredően elrendezte, hogy húsz hónap szolgálat letöltése után  -huszonnégy helyett-

leszereltem. Ezalatt 141 napot töltöttem itthon. 

Íme egy eset, hogy mennyire védte az alárendeltjeit:
A laktanyába nem volt szabad rádió készüléket bevinni. De ugye a tiltott gyümölcs édesebb. 

Beloptam egy "csikkzseb" rádiót. A lőtéren tényleg a zubbony csikkzsebében zenélt. Pont a
Hír-zászlóalj parancsnoka ért tetten. Azonkívül hogy elvette, kilátásba helyezte a katonai bíróságot. 

Eszembe jutott amit a katonai ügyész mondott a Fő utcai bíróság épülete előtt: gyerekek jól nézzétek 

meg ezt az épületet, mert ebben mindnyájunknak van egy téglája... 

Rohantam Csiki  úrhoz. Délután tőle kaptam vissza a rádiót. Teljesen nyugodt hangnemben mondta:

még egyszer ne ismétlődjön meg! Már sosem fogom megtudni hogyan szerezte vissza. Ő már nincs 

közöttünk. Közzé merem tenni, büntethetőség ki van zárva.
Egy másik eset:  A tanszék tisztjei a gyakorló egyenruhát az irodában tárolták. Egy riadó alkalmával 

láttuk, hogy a "surranók" elég régen láttak "fókazsírt". Hétvégén az öltönyökkel együtt 

megtisztítottuk. Hétfőn Balogh őrnagy dicsekedett: nézzétek  meg milyen pakulárjaim  vannak! 

Azon kívül hogy megköszönték, Csiki úr adott ide pénzt: hozzon egy üveg bort, de ne valami kocsisbor 

legyen! Amikor megjöttem a borral ezt mondta: Gyuri, majd este a körletben fogyasszák el. Tudni illik
hogy mi illik alapon szedtünk össze poharat és sokkal jobban esett velük együtt elfogyasztani.

1972. június 27.-én leszereltem. A volt munkáltatómhoz, a Tiszapalkonyai Erőműhöz mentem 

vissza dolgozni. A félbehagyott középiskolai tanulmányomat befejeztem a miskolci Bláthy Ottó 

Villamos Energiaipari Technikum levelező tagozatán.
Itt üzenek a volt Bláthysoknak: tisztelt mérnök-igazgató tanárunk, MAGYARI ISTVÁN úr életének 

81. évében elhunyt. Emlékét őrizzük meg!
1984.-ben az Erőmű személyzeti osztályán Honvédelmi Érdemérmet vettem át.

Az Erőműnél villanyszerelő, majd villamos üzemi karbantartó művezetőként tevékenykedtem 1996.

december 31-ig. 1996.-ban magántulajdonba került az erőmű.

(Most visszautazom az időben kisiskolás koromba, eszembe jutott egy mese: A kiscsikó a 

mamájával legelészik az út mellett. Elmegy mellettük egy hintó, a lovakon arany veretű hám.
Csábítónak találta a kicsi:

- Mama ha megnövök nekem is ilyen hám kell !
- Nem bánom de vigyázz, mert a rabság aranya keserűen csillog!)

1999.-ben céget váltottam. Nem maradtam hűtlen a villamosenergia-iparhoz, egy - az MVM 

tulajdonában lévő - kft-nél sikerült elhelyezkedni. A cél érdekében 2003.-ban OKJ-s szakmát
szereztem. 

Effektíven 42 évet töltöttem villamosenergia-iparban. A Nyugdíj Igazgatóság által visszaigazolt 

45 év 118 nap munkaviszony után 2007. december 28.-án vonultam nyugdíjba. 

Baráti üdvözlettel: Kóbor György