A repülőeszközöknek, mint az adott időszak műszaki csúcsteljesítményeinek karbantartását és javítását szigorú szabályzatok határozzák meg. Minden műveletet pontosan, pontokba foglalva leírnak, a felhasználandó szerszámok mindegyike a gép fedélzeti vagy földi tartozéka, két azonos típusú gép között sem szabad őket felcserélni. Más eredetű szerszámok felhasználása még csak szóba sem jöhet. Hacsak közbe nem szól a szükség és az egyéni konstruktivitás...

A történeteket Nagy Andris meséli, feljegyezte (hs).

1. A makacs póttartály és az emberi jellem

Egyszer egy tüzelőanyag-szivattyú meghibásodás miatt le kellett szerelnünk egy Minyó üzemanyagtartályát, mivel a szivattyú a külső tartályokban hátul van beépítve. Hogy hozzáférjünk, ahhoz a tartályt le kell venni, ugyanis a szivattyú magán a tartályon belül található. A munka sietős volt, mert kellett a gép. Nekünk EMO-soknak ezzel annyi a dolgunk, hogy miután mi bontjuk az elektromos csatlakoztatást a sárkányosok kiszedik a szivattyút és szerelvényeit a tartályból, a kezünkbe adják, mi beletesszük az új szivattyút, ők visszaszerelik, mi csatlakoztatjuk az elektromos vezetékeket.

Igen ám, de a nagy illeszkedő felület és a törzs közötti tömítőgitt és festék miatt a tartályt igen nehéz a törzstől elválasztani, rá szokott gyógyulni rendesen.

Itt is előjött ez a gond, minden oldható kötést oldottak, de a tartály szilárdan állt a helyén. Volt ennek egy "egyszerű" megoldása, a tartály hátulján van egy taposó rész, amelyen állva fel lehetett mászni a reduktortérbe. Az erre a célra alkalmas (kellően nagy súlyú, de nem tohonya!) emberek ide felálltak, netán finoman ugráltak is rajta, akkor a tartály általában megmozdult.

Ha ez sem ment, jöttek az egyéb ötletes módszerek. Az akkumulátor nélkül felszállt 10434-es történetében már említett "műszaki főnököcske" ekkor a csákányos módszer használatát tartotta célravezetőnek: a csákányt, netán csákányokat a tartályba beakasztva érzéssel lefeszíteni a renitens tartályt a géptörzsről. Mondani sem kell, hogy ez a módszer a legkevésbé sem volt szabályos...

Igen ám, de amikor a lelkes kollégák csákányokkal és seprűnyelekkel felfegyverkezve a gép felé indultak, megjelent a vezető mérnök, és érdeklődött, hová mennek. Szemrebbenés nélkül közölték (a balhé nem az övéké volt, a "hunyó" kisfőnököt meg kevéssé szívlelték) hogy mennek helikoptert javítani. A főnök persze elkezdett üvöltözni, hogy ezt meg hogy képzelik, a munkát szabályosan kell elvégezni!

A karakán jellemű főnököcske aki a parancsot kiadta, csípőből ránk kente a dolgot: hogy mert az EMO-sok mindig ugrálnak hogy sürgős, miattuk nekünk mindig sietni kell, én mondtam (!!!) nekik hogy ne nyúljanak így hozzá, de tudod hogy milyenek...

2. Közlekedési ágazatokon átívelő segítségnyújtás

Lehet hogy a már többször emlegetett 10434-essel történt, de nem merném biztosra állítani. Valamikor a  nyolcvanas évek legelején egy este a főnököm szentkirályi szállásomra "hajtatott" Trabantjával vagy Zsigulijával, érdeklődvén, hogy mi a teendő, ha a főreduktor olajnyomással zűr van, ingadozik. Mondtam, hogy ennek három oka lehet,  nem megfelelő olajmennyiség (kevés vagy sok), illetve a jeladó vagy a műszer hibája.

(- És az olajszivattyú? -  kérdeztem (hs).

- Olyan nincs, a reduktor belső kialakításánál fogva cirkuláltatja az olajat.)

- Jó, mondta a főnök, örülök hogy tudod, holnap hajnalban indulsz Miskolcra, mert ottmaradt egy gépünk olajnyomás-ingadozás miatt.

Hajnalban bementünk, összepakoltuk a javításhoz szükségesnek vélt felszerelést. Beszálltunk egy helikopterbe ami Szentkirályról ment Taszárra, és ha már úgy esett, útbaejtette(!!!) Miskolcot is, ahol minket kitett. Klementinán szálltunk le tölteni, azaz Mezőkövesden, Magyarország legnagyobb beton-kifutós (3km) katonai repülőterén.

Miskolcon kiraktak minket, azzal hogy ha megjavítottuk a gépet majd azzal jövünk haza.

A személyzet már várt minket, az olajszint rendben volt. Kicseréltük a mérőműszert, beindítottuk a gépet, a hiba tovább makacskodott. Maradt az olajnyomás jeladója.

Ekkor jutott eszembe, hogy elkövettem egy hibát. A jeladót egy nagy villáskulccsal, nem emlékszem, pontosan hogy 34-es, 36-os vagy ilyesmi nagyságúval lehetett levenni. Ilyen kulcsot elfelejtettem hozni. Ilyen az EMO gyári készletében nem is volt, elvileg a sárkányosok dolga volt ennek a leszerelése de mivel műszerhibára gyanakodtunk, olyan kolléga nem jött velünk. Abban bíztam hogy valamelyik fedélzeti készletben majdcsak van ilyen, sajnos tévedtem, nem volt.

Mi legyen? Még egy helikoptert idekérni egy hiányzó villáskulcs miatt: nem tűnt dicsőségtáblára való cselekedetnek. A miskolci repülőtér egy vasúti pályaudvar mellett van, megláttam hogy a síneket munkások javítják. Ismered Te is azt a bazi nagy villáskulcsot, amit szíjjal visznek a vállukon mint a puskát, ezzel húzzák meg a talpfák csavarjait. Gondoltam megpróbálom.

A vasutasok  nagyon megtiszteltetve érezték magukat, boldogan adtak egy ilyen kulcsot, még szép tisztára is törölték előtte, mégiscsak egy helikopterhez kell !

A kulcs - mit ad Isten - megfelelő méret volt, kicseréltük a jeladót, az olajnyomás-mérő pedig indítás után megfelelő értéket mutatott. Felszálltunk és szépen hazaindultunk.

Volt egy sorkatonánk, Maczkó Pálnak hívták, nagyon rendes srác, na ő miskolci volt. Természetesen bekerült a feladatot végrehajtó brigádba. Szintén természetes hogy elkanyarodtunk a lakótelep felé, ahol a menyasszonya lakott. A terv az volt, hogy a dübörgésre a hölgy kijön az ablakhoz, és Pali tud neki integetni. Ennek megfelelő magasságban, sebességgel és közelségben mentünk el az adott ablak előtt. A hölgy, ahogyan ez lenni szokott, nem jött ki, szegény srác egész hazavezető úton azon morgott, hogy hol lehetett, miért nem volt otthon, miért nem jött ki ?

Egyébként az is kiderült, hogy miért maradt ott a gép. Kitelepült viszonyok között nem szoktak ilyen jellegű hibával segítséget kérni, általában hazarepülnek vele. Nos, mind a gépparancsnok, mind a másodpilóta teljes rokonsága a környéken lakott, valamennyit tisztességgel végig is látogattuk. A makacs menyasszonnyal szemben ők előírásosan integettek, hajótörötteknek is becsületére vált volna.

Ezután már szépen igyekeztünk haza, én pedig az izgalmakba belefáradván elszundítottam. Egyszercsak azt éreztem, hogy eltűnt alólam az ülés. Álomból ébredve kis idő kellett hogy tisztázzam hol vagyok, mi merre és ki kivel van. Hát, látom hogy a csapat egy tagja az ajtó melletti lecsapható ülésen ül, és  engem nézve a fejhallgató mikrofonján át osztja az instrukciókat a pilótának hogy: most! Gondolta, segít aludni. Felálltam, hogy rendezzem vele ezt a problémát, abban a pillanatban újra beleszólt a mikrofonba, a gép süllyedt vagy húsz métert, én előbb a plafonon, rögtön utána pedig a padlón találtam magam. Odaküzdöttem magam mellé, félig lelöktem székről és mellé ültem, mert még nem tettem le a kérdés megfelelő rendezéséről. Abban a pillanatban lebillentett a székről, a bűvös "most!" megint elhangzott, én megint kaptam egy-egy pofont a plafontól és a padlótól. Visszavonulót fújtam, leültem és bekötöttem magam, így mentünk hazáig.

Természetesen futótűzként terjedt, hogy én egy másik közlekedési szakág segítségét vettem igénybe  a helikopter javításához, azaz a krampácsolóktól kértem kölcsön szerszámot. Le is baltáztak érte kellően, pedig szerintem dicséretet érdemeltem volna, mert nem lett volna olcsó mulatság még egy  egy helikoptert csak ezért ideküldeni. Az is igaz, hogy a jeladót nem nekünk, hanem a sárkányosoknak kellett volna leszedni, elvileg mi EMO-sok ezt a feladatot végre sem hajthattuk volna.  A kitelepült viszonyok között ennyire rugalmasak igazán lehettünk. A főnökség azonban úgy gondolta, egy kis felelősségre vonás sosem árt, hogy ne érezze magát az ember túl magas lovon.