Ez az írás nem hatásvadászat céljából készült, mindössze arra hivatott, hogy egy különös találkozásnak adjon emléket.

A második világháború egyik amerikai veteránja, Robert F. Emick úr (741. Squadron, 455. Bomb Group) 2005. június 15-én megkeresett azzal a kéréssel, hogy az év szeptemberében Magyarországon fog tartózkodni feleségével és szeretne velem találkozni. Emick, egykori navigátor a szervezetük újságában a „Cerignola Connection”-ban olvasta hirdetésemet, amelyben segítséget kértem a szervezettől a Magyarország elleni bevetéseket illetően.

Emick gépét 1944. július 27-én a Budapesti Manfred Művek elleni támadáskor, az 5. bevetésén lőtték le.

A nyári időszak azzal telt, hogy a lehető legteljesebben próbáltam feltárni 1944. július 27-e eseményeit, szeptember 18-án pedig elmentünk közösen a lezuhanás helyszínére.

Bob Emick visszaemlékezése alapján az Indítási Pont környékén a Balatontól északra  gépét vadásztámadás érte hátulról, a faroklövész ekkor vesztette életét (valószínűleg az oldalsó lövészek is), ő, mint a gép navigátora hátrament felmérni a károkat. Naplója és elmondása szerint a gép irányíthatatlanná vált, mivel szétlőtték a kormányhuzalokat (a roncsról készül képen jól láthatóak a találatok a farokrészen), és a bombák kigyulladtak. Emick a bombatérbe benyitva a kicsapó lángok miatt összeégett a végtagjain és a karján, majd a pilóta segítségével az oldalajtón kiugrott. Földet érés után civilek fogták el, majd Bicskéről vagonírozták be Budapestre. Aznap alkonyatkor került kórházba Budapesten, ahol felkereste az a pilóta, aki lelőtte a gépét (persze ez a „pilóta” inkább hírszerző lehetett), de mivel a sebesült arca be volt kötve, nem tud róla semmit. Végül 1944 októberében került a Stalag Luft III hadifogolytáborba.

A gép a Vértes hegységben zúzódott darabokra, valószínűleg alacsony szögben nagy sebességgel ért földet, mivel nagy területet tarolt le az erdőből és darabokra tört a sziklán. Szemtanúk szerint a gép a földön felrobbant, majd kiégett, de nem sokkal a lezuhanás után elaludt a tűz, az erdő nem gyulladt ki. A bevetést csak öten élték túl, a négy tiszten kívül a rádiós lövész. A többiek maradványait egy kivételével a roncsokban találták meg, egy összeégett torzót pedig néhány km-rel távolabb, a helyszíntől délre. A roncsból mára szinte semmi nem maradt, csak aprólék.

A Magyar Roncskutató Egyesület, melynek történészként én is tagja vagyok 2004-ben vette nyilvántartásba a helyszínt és reményeim szerint jövőre újra bejárjuk a terepet és összeszedjük az aprólékot ami máig megmaradt. A darabokból remélhetően tárlat fog készülni a múzeumunkban Szolnokon.

A történet eddig nem ismert részleteit azóta kinyomoztam.

A köteléket a magyar 101. „PUMA” vadász osztály és német repülők (FW 190) támadták meg, de sajnos a német források és jelentések teljesen, a magyar források részben ismeretlenek. A magyar pilóták visszaemlékezései és az amerikai jelentések alapján azonban rekonstruálható az eseménysor. A 455. BG gépeit biztosan a magyar Messerek támadták meg, először szemből, majd hátulról, az már felbomlott alakzatot. 5 repülőgép zuhant le egymás után, a 266-os az elsők között. Aznap 2 lelövést igazoltak a magyar pilótáknak ugyanarra a helyszínre, de ezek közül az egyik nem bombázó. Bár egy légi győzelem realitása nagyon alacsony, úgy vélem, hogy az igazolások alapján a keresett gépet Molnár László hadnagy, az „Oroszlán” lőtte le. Molnár 1944. augusztust 7-én légi harcban elesett.

A másik ide igazolt gép egy Mustang volt, melyet Kovács Pál „Paja” hadnagynak adtak, de ő váltig állította, hogy Liberatorra lőtt. Más Liberator viszont nem zuhant le ezen a környéken aznap. Ezen a gépen kívül még egy Liberator lezuhanásának helyszínét azonosítottuk eddig, nem túl messze ettől a helyszíntől. A jövőben ezt is igyekszünk feltárni.

A roncsmezőhöz 2005. szeptember 18-án reggel indultunk el Budapestről és a késő délelőtti időben értünk ki, majd a helyszínen találkoztunk egyesületi tagtársammal, Légrády Lajossal, aki idegenvezetőnk lett aznapra. Sokáig kellett keresgélni, míg megtaláltuk az első árulkodó jelet, egy géppuskához kapcsolódó lőszervezetőt.

Ekkor előkerült már a fémdetektor is és végül minden talpalatnyi földterületen visítani kezdett a műszer. Megvan! Hosszú levelezés és kutatás után már azt hittük, hogy felsülünk, de végül meglett. A viszonyokra jellemző, hogy 1 évvel azelőtt még rengeteg kisebb lemezdarab volt a helyszínen, amit ekkorra már a lakosok eltüntettek. A 83 éves veterán saját kezével kezdte kiásni a „kincseket”, azaz az apró darabokat…

Látogatása alatt végig figyeltem a veterán szemét, onnantól, hogy elindultunk Budapestről, azon túl, amikor felismerte a terepet, a tájat, majd a bicskei vasútállomást, ahol bevagonírozták Budapest felé, addig, míg a helyszínen ráleltünk a darabokra. Újra átélte az egész rémtörténetet és saját elmondása szerint amivel nagyon sokáig nem tudott szembenézni, most megadatott neki.

Nekünk fiataloknak a háború szinte nem jelent semmit. Vannak ilyen „fanatikus” fiatal kutatók, akiktől megkérdezik, hogy miért csináljuk ezt? A válasz nem mindig könnyű; talán azokért, akik átélték, megszenvedték, de lehet, hogy inkább azokért, akik nem élték túl. Azért a sok „Bob Emick”-ért, akik mesélnek az unokáiknak, de főként a rengeteg „Molnár Lászlóért”-ért, akik nem tudnak mesélni.

A mi nagyapáink sokáig nem mesélhettek nekünk semmit a háborúról. A háború utáni korszakban szigorúan tilos volt emlékezni, siratni, érezni, a hazánk túlélő pilótáit elűzték, bebörtönözték, vagy kivégezték.

A magyar roncskutatás ügye fiatalokon áll, akik küzdenek tovább a hatóságokkal, az anyagi lehetetlenséggel, de a legfájóbb, hogy az adatok hiányával is küzdenünk kell. Lassan kihal az a generáció, aki magáénak érzi az ügyet, vagy még tud értékes információkat nyújtani.

A történelem még él, vajon meddig?

Oláh András Pál 2007. január 9.

Köszönetemet fejezem ki az MRE tagjainak, főként Ozsvát Zoltánnak, Mohos Nándornak és az akcióban részt vevő Légrády Lajosnak önzetlen segítségükért.