2009. október

Kedves Sanyi!

     Mielőtt egy újabb írással terhellek, köszönetet mondok a múzeumi honlap vezetésébe fektetett áldozatos munkádért.

De ezt írd meg a honlapon! (Sajnos nem tehetem, nem szeretem magamat fényezni! hs)

     Újabb írásomat hadd kezdjem azzal, hogy a rám bízott feladatokat mindig tőlem telhetően maximálisan és haladéktalanul teljesítettem. A katonai szolgálati időm alatt főleg, mert Domoklész

kardja fokozottan a fejem fölött lógott. Gondolok itt például arra a tilalomra, hogy sorkatona nem stoppolhatott közúti járművet, nem vehetett igénybe "nyugati illetőségű" járművet. Nem kotyoghatott ki szolgálati titkot (ezt könnyű volt behatárolni, mert minden annak számított ami a katonasággal kapcsolatban állt). Ha megállt egy jármű hogy felvegye a kiskatonát, a döntés joga az övé volt, hogy beszállhat-e vagy sem. Ebből kiindulva soha nem stoppoltam. Mentem az út mellett és ha megállt egy jármű felmértem a helyzetet, hogy élhetek-e az alkalommal.

     Első ilyen eseményem a Szolnok és Szandaszőlős közötti úton történt. Szép tavaszi idő volt. Öröm volt végigsétálni a Kossuth tértől a Kiliánig (kb. 6km) utat. A Tisza-híd után megállt egy Wartburg személygépkocsi benne polgári öltözékben az iskola elhárító tisztje. Különösképpen nem örültem az invitálásnak (valami visszafogó erőt éreztem), de ha már megállt, úgy ítéltem meg, hogy az ő általa vezetett járműbe be szabad ülnöm. Az is bevillant, hogy itt roppant észnél kell lenni. Megkérdezte hogy hová megyek. Kérdés nélkül is láthatta a fegyvernemi jelzésről. Indulás után  rögtön a lényegre tért. Kérdéssorozat lélegzetvételnyi szünetekkel: Ki a parancsnokom? Mi a szolgálati beosztásom? Milyen tevékenységet végzek? Ezekre a válasz kész sikersorozat a Fő utcára. Szerencsére rövid volt az út a laktanya bekötőútig ( a NETOVÁBB-ig). Játszottam a süketet. Rámenős elvtárs lévén nem akart leszállni rólam. Sikerélményre törekedett. Aki volt katona az tudja, mit kapok ellenszolgáltatás-

ként ha egyetlen kérdésére is válaszolok. A kapu előtti parkolóban kiszálltunk. Megköszöntem a szívességét és még annyit mondtam: Hadnagy elvtárs most már elárulhatom önnek, hogy hol van az irodája. Tisztelegtem és ki-ki ment a maga útjára.

Egyébként valószínű, hogy ismert látásból, mert addigra már többször kézbesítettem hozzá küldeményt a tanszékről. (Ehhez csak annyit: A rádiós tanszékre Vargyas alezredes úrnak kétszer

kézbesítettem, utána Szolnokon megismert) Csiki úrnak melegében elsoroltam az eseményt. Nemtetszését nyilvánította ki. No nem azért, mert beültem KM hadnagy elvtárs autójába.

Azóta sokszor elmeséltem ezt az esetet. Valahogy nagyon nem tudom elfelejteni. Valahogy így tudom lezárni: A tiszta búzában is megkerül a konkoly, vagyis a nem oda illő egyed.

     Egy másik esemény: Késő este értem Debrecenbe, az utolsó lakóhelyem felé tartó busz is elment. Helyi járattal kimentem a város peremére és vártam a jótékony manóra. A fényszórók mögött nem lehetett látni, hogy mi közeledik, csak a motor hangjából tudtam következtetni. Néhány autó elment, egy Csepel teherautó hangja közelített. Már majdnem inteni akartam, amikor lassítani kezdett. Tényleg az volt. Kinyitottam az ajtót, a gyér világításban egy tányérsapka körvonalazódott, a gazdája kiszólt: szállj be öcsi! Ekkor lepődtem meg, őrnagy vezette az autót. Megkérdezte hogy honnan jövök, hová tartok? Ismerem-e ott KJ.t? Mert mindketten debreceniek, együtt végeztek a tiszti iskolán. Észrevette, hogy kényelmetlenül érzem magam. Megkínált cigarettával, megkérdezte hogy mitől vagyok beijedve? Nagy nehezen kiböktem: mekkora szerencsém van, hogy nem stoppoltam. Most az őrnagy elvtárs elvehetné az engedélyemet. Mire Ő: ki ne találd már, én meg fekete fuvarban vagyok. Csend. No ismered vagy nem KJ-t? Most már mertem válaszolni. Ismerem, alezredes és törzsfőnök. Nyugtázta, hogy stimmel. Add át Neki NF üdvözletét üdvözletét és mondd, hogy jól vagyok. Tizenöt kilométert vitt, még nekem hátra volt harmincöt a lakóhelyemig. Volt benne bajtársi szellem: megállított egy autót, ami elvitt a lakóhelyemig.

Hétfőn visszamentem szolgálati helyemre. Elmondtam a parancsnokomnak, hogy milyen megbízatásom van. Rögtön felhívta a törzsfőnököt: Te jó komám! Egy pakulárom fel fog keresni egy üzenettel, már is indul. A törzsfőnök tudta rólam, hogy Debrecen közelében lakom. Jelentkeztem nála, ülőhellyel kínált. Elmondtam a rövid üzenetet. Láthatóan örült. És amire számítottam: érdekelte, hogy milyen viszonyban vagyok az Ő ismerősével? Kis gondolkodás után elmondtam. Mire Ő: hát igen, ez ráillik.

    A következő esemény ezeknél bonyolultabbra sikerült. Azzal kezdem, hogy a szovjet katonákkal való haverkodási lehető séget mindig kerestem és örültem, ha bratyizhattam velük. Eleinte kézzel-lábbal gesztikulálva, később nagy nehezen szóban is meg tudtam magam értetni. Kedvesek és  barátságosak voltak, ők is örömmel haverkodtak velünk, beleértve a szovjet tiszteket is. Bennünket,

magyar katonákat nem úgy kezeltek mint szolgálati alárendelteket, hanem mint haverokat.

Eddig a bevezető.

     Szabadságról visszautazóban a debreceni vasútállomáson egy szovjet katonákat szállító szerelvény vesztegelt, amikor ki mentem a peronra. Nyár lévén az összes ablak le volt húzva. Mintha

valami mágnes húzott volna a szerelvény mellé, nem tudtam egy helyben maradni. Rögtön elkezdődött a szokásos duma: üdvözlés, ti hová mentek, te hová mész? Tört magyarsággal egy fiú kiszólt az ablakon: Magyar katona gyere velünk! Kecskemétre mentek, de  Szolnokon  is megállnak. Most nem tanakodtam mint stoppolásnál hogy felszállhatok-e vagy sem. Eszembe se jutott, hogy egy ilyen érdekeltségű szerelvényen való utazásnak negatív politikai következménye legyen. Hát az nem is lett. Gondolkodás nélkül felugrottam. Hamarabb elindultunk mint az a vonat, amivel nekem kellett volna utazni. Akként elmélkedtem, hogy mivel ez csak Szolnokon fog megállni,  még hamarabb beérek a laktanyába. Éjfélig szólt az engedélyem, nyugodtan voltam. A hazai kóstoló pillanatok alatt elfogyott. Mindenféle értelmetlenséget összezagyváltunk, vigyorogtunk, örültünk. A peronon szorongtunk. Majdnem tele doboz Fecske cigarettát vettem elő, pillanatok alatt kiürült a doboz. Ők ilyen cigihez ritkán jutottak hozzá ( bár én se jutottam volna soha), nekik ez zsanna-manna volt. Annyian lettünk, hogy ketten-hárman szívtunk egy spanglit. E rítus közben jelent meg egy fiatal hadnagy. Azt nem mondanám, hogy barátságtalan volt, de jobban meg volt lepődve mint én. Hívatta a tolmácsot. Azt elhitte, hogy nem diverzáns vagyok. Azt nem értette, hogyan kerültem az övéi közé? A tolmács mindent helyre tett. Az már nem volt megnyugtató, hogy a szerelvény-parancsnokhoz kellett, hogy kísérjenek. A jóindulat megvolt a hadnagyocskában. Gyorsan számba adták a szót: Ne hogy azt mondjam, hogy a szoldátok hívtak fel a vonatra! Mondjam azt, hogy felmentem haverkodni, közben elindult a vonat és már nem volt időm leszállni. Ahogy vonultunk végig a kocsikon, harsány köszönés kísért. Én is viszonoztam kényszeredett vigyorral. Körülbelül úgy éreztem magam, mint amikor a bakkecskét egy másik bakhoz hajtják szerelmi légyottra. Még alig telt el fél óra és már is rapportra kísérnek.

A szerelvény első kocsijának egy tágas fülkéje volt a tiszti rezidencia. A tolmáccsal a peronon maradtunk, a hadnagy bement a fülkébe "helyzetjelentésre". Azt tudtam, hogy megenni nem fognak de nyugodt se voltam. Rövid idő múlva egy ezredes jött ki a peronra. Széles mosollyal kezet nyújtott, köszönt, maga előtt betessékelt a "főhadiszállásra". Főtisztek, beosztott tisztek voltak szép számmal. Volt aki köszönt, volt aki fel se nézett a kártyából. Közömbösen vették tudomásul, hogy "kibic" van közöttük. Egyszóval megnyugodtam. Akkor lett melegem, amikor az ezredestől megtudtam, hogy menetrendszerűen Kecskemétig nem állnak meg, csak  forgalmi ok miatt. Azt javasolta, hogy

Szolnok előtt ha meg kell állni valamelyik állomáson, szálljak le és menjek tovább menetrendszerű vonattal. Ha mégsem, akkor Kecskemétről visszahozat a Kiliánra autóval. Nálam voltak a lőtéren

készült fényképek, amelyeken szovjet katonákkal pózolok. Bemutattam az ezredesnek. Örömében megveregette a vállamat. Ugyanis náluk egy ilyen foto nagyon jó ajánlólevélnek számított. Kecskemétig a tiszti vagonban maradtam, gyorsan eltelt az idő. A tolmácson keresztül beszélgettünk. Az ezredes negyvenes éveiben járó, életvidám embernek tünt. Tulajdonképpen az utazás unalmát ütötte el velem. Itt megint azt tudom mondani, hogy tényleg barátságos emberek voltak a szovjet katonák.

Éjfélre értünk be Kecskemétre, addig szólt az engedélyem is. Viszont volt állandó kimaradási engedélyem, ami reggel hat óráig volt érvényes. Azon szorítottam, hogy legalább addig visszaérjünk. Se egy szál cigarettám, se ennivalóm nem volt, az őrszoba előtt szobroztam. Az őrrel nem volt szabad beszélgetni. Már azt hittem, hogy ottfelejtettek. Három órakor jött a kis hadnagy. Behívott az őrszobára, meleg teával és cigarettával kínáltak. Ott megint kérdésekkel halmoztak el, kíváncsiskodtak a tiszt helyettesek és a kiskatonák.

Már pirkadt, amikor egy raj GAZ autó állt meg az őrszoba előtt, benne a fiatal hadnagy és a gépkocsivezető, egy kiskatona. Egyikük se szólalt meg magyarul egész úton. Egymáshoz néha szóltak, de a motorzajtól nem értettetem, hogy miről diskurálnak. Néha hátranéztek, rám nevettek, kényelmetlenül éreztem magam. Bizakodtam, hogy nem fognak gonoszkodni. Cigivel megkínáltak.

Akkor nyugodtam meg, amikor bekanyarodott az autó a laktanya bekötőútjára. Megköszöntem a szívességüket, parolázva váltunk el. Öt órakor léptem be a kapun. Az engedély igazolásával volt egy kis probléma, mivel éjfélig szólt. A kapu ügyeletes (AS törzsőrmester, jó viszonyban voltunk) leigazolta a valós időmet, de nem jelentette mint külön leges eseményt, mivel ott volt az állandó kimaradási engedélyem. (AS Szandaszőlősön lakik. A májusi Kap.Szo. alkalmával felkerestem a katonakori fényképemmel. Közös "bulijainkra" emlékezett, de rám nem. Elvégre emberek vagyunk. Vagy nem?)

     Természetesen nem mertem elhallgatni a sztorit a parancsnokom előtt. Ő csak azt nehezményezte, hogy a Neki szánt "kétdekás" üveg odaveszett. Nem várta el tőlünk, de kimondottan jól esett Neki, ha meg kínáltuk egy kis otthonról hozott "tüzes vízzel". Mondtam, hogy nyolckor nyit a bolt, bepótolom. Erre így reagált: Ne is menj ki, mert nem kell. Az nem olyan, mint az otthoni.

     Utólag kiértékelve: jó bulik voltak, szeretném még egyszer  átélni,

természetesen huszonévesen.

      Baráti üdvözlettel: Kóbor György