A NETOVÁBB kocsma a mostani Repülőmúzeum előtti emlékpark helyén állott. Alapításának idejéről nincs sejtelmem, de a lőtérgondnok - Kovács Bandi bácsi - elmondása alapján már az ő gyerekkorában is fénykorát élte. Ez pedig a XIX. – XX. század fordulójára tehető. A „Netovább” szó egy versnek a záró rigmusa. Bandi bácsi jónéhányszor elmondta ezt a négysoros versikét, de nem maradt meg a tarsolyomban. Hiába na! Nehezen tanulok és nagyon könnyen felejtek. Az országúti utazókhoz szólt a vers, akik annak idején szekérrel rótták a kilométereket. Ezen a helyen megpihenhettek, elláthatták az igavonó állatokat, ételt, italt, kvártélyt kaphattak. Nos az említett szolgáltatásokat foglalta versbe a rímkovács, és a „Netovább” felszólítás késztette maradásra a vándort. Kizötykölődött a városból (Szolnok) és mielőtt tovább indult volna, itt bekapott valamit ami a szomjúzás, éhezés ellen szólt. A http://vfek.vfmk.hu/00000124/007.htmlz  oldalon a szépirodalom kedvelőinek van róla olvasni való. (Balla Imre)

        Az "én időmben” nyoma sem volt ennek a feliratnak, állami tulajdonú becsületsüllyesztőként tengette napjait, már nem emlékszem, hogy milyen névre volt keresztelve. Mondjuk az nem igaz, hogy tengette a napjait, mert a katonáktól mindig hemzsegett, néha annyian voltak, hogy majd ki döntötték a falat. Ami jellemezte: Bábeli hangzavar, átláthatatlan cigarettafüst, kielemezhetetlen bűz. Ez az illat  füstből, az ötemberes italokból, meg a csapolt sör jellegzetes savanyú szagából ötvöződött. Ami mellette szólt, az az alacsony árszínvonal.  Az is mellette szólt, hogy-bár mostanában már nemigen hihető - nem mindig lehetett sört kapni. Itt viszont igen!!  Sorkatonák részére is megfizethető volt. Esetenként egy jó szervező kézségű katona rendelt süteményt is ami valahogy behoztak, és a körletben , vagy lent a  "szabadidő központban" árulták is. (BI)

       Civil halandó nemigen látogatta. Tiszti- és tiszthelyettesi növendékek – 1971.–től hallgatók – és sorkatonák látogatták. Most itt ki kell vonnom magam a látogatók sorából, én inkább a laktanya kantinját látogattam. Összesen nem voltam ötször a Netovábban. Már eleve visszataszító volt számomra az előbb említett „klíma” meg a még nem említett szemét és kosz. A csikket seperni lehetett. Meg valahogy nem volt ínyemre az a kalamajka ami ott zajlott. A vendégsereg elsősorban dobbantott - Kerítés-parancsnokságon kiszökött - srácokból verbuválódott. Akadt közöttük tiszthelyettesi növendék is. A tiszti növendékek tartották a színvonalat, nem szöktek és kevesen jártak ide.  Állandó kimaradási engedéllyel rendelkeztek, hasonló íratom volt nekem is.

       A szökés könnyen ment. A főbejárat jobb és bal oldalán volt egy-egy kapusfülke. A bal oldali mögött volt vagy húsz méternyi összetépett drótkerítés, utána csak képzeletbeli kerítés-vonal. Ide nem látott – de nem is igen akart látni - a kapuügyeletes. A másik gyenge pont a gyengélkedőépület mögötti rekettyésben lévő letaposott kerítés volt. Itt őrkatona posztolt, alig várta a „visszadobbantókat”. Neki is hoztak valamit a Netovábból. Az ÜTI nagyon ritkán járt ki ellenőrizni. Köztudott volt a katonák ilyetén szokása. Nem hallottam, hogy galibát csináltak volna, vagy netán verekedéssé fajult volna valaha is a helyzet. Annyi pénze nem volt a katonának, hogy eligya a józan eszét. Azért szöktek ki, mert itt némileg olcsóbban mérték - de rövidebben is – az italt. Na meg más volt a légkör. Mégiscak a kerítésen kívül voltak...

       Egy alkalommal Szolnokról jövet, a Netovább előtt szálltam le a buszról. Valami mágnesféleség bevonzott az ivóba. Az ajtóból majdnem visszalökött a füst. A látvány még jobban meglepett: A korábbi írásomban említett Gyebnár György őrnagy próbálta az egyik lovászfiút - az albínót - távozásra bírni, kevés sikerrel. Tisztelegtem, köszöntem neki. A pillantásán láttam, hogy nehezményezi a jelenlétemet. A fejét ingatva kibökte amit akart:

- Képes vagy ide bejönni?

A meglepődéstől nem tudtam szóhoz jutni. Értettem én, hogy mire céloz. Adandó alkalommal szóvá tette, hogy a tanszékvezető - Csiki alezredes - nem biztos, hogy jó néven venné, hogy a katonája a Netovábbot látogatja. Én se voltam különb a többi katonánál, de ismervén Csiki urat, Gyebnár őrnagynak adtam igazat. Csiki úr presztizs kérdésként kezelte az ilyen dolgokat. Azt tudomásunkra hozta, hogy ha valamelyik tanszéki sorkatonát meglátja ittasan dülöngélni, elvezényeli az őrszázadhoz. Ehhez tartottuk is magunkat.

        Még ezt megelőzően történt, hogy egy alkalommal Oláh alezredessel jöttem Szolnokról, leszálltunk a buszról és meghívtam egy italra a Netovábba. Megköszönte és nekem is azt javasolta, inkább menjek be a laktanyai a kantinba. Hát igen, ezek olyan le nem írt elvárások  voltak, de elfogadtam, hogy van létjogosultságuk.

A dobbantás olykor rossz eredményt is szült. Egyik alkalommal  "nyűgöző" voltam a pirosvonalon, ami nem más mint nappali, és szolgálatban levő fegyveres őrzés. A nyűgöző nem végzett a gépeken munkát, nem repültette, csak a pirosvonalon való mozgást követte. Ellenőrizte, hogy a gépet le vannak-e pecsételve, ill. a kitakarás előtt a plombát ellenőrizte. Egyszóval, laza őrség volt, de ugyan azon szigorúsággal. Az egyik nyűgöző társammal jót beszélgettünk (délutáni repülési nap volt) majd én elmentem a dolgomra. Ő meg eltűnt. Egyszer csak előkerült, ordított-kiabált felém. Nem mondott szép dolgokat rólam - tényleg kopasz voltam. Estefelé jött az ÜTI egy pár katonával. Egyébként nem volt szokás, hogy az ÜTI kijöjjön a "pirosra" Új nyűgözőt állítottak fel ,mert a társam a  Netovábban géppisztollyal sörözgetett ami hát elég feltűnő volt, majd annyira felbátorodott, hogy az úton arra haladókat leállította, és igazoltatta. Pechjére megállította a megyei rendőrkapitányság nyomozóit is. Majd az igazolványukat látva, "nehogy panaszt halljak rólatok"-kal elengedte Őket. Persze azok beszóltak a laktanyába, hogy mi történik az közúton. Óriási balhé lett belőle! Hadbíróság-futkosó. Még nekem is menni kellett (az akkor szolgálatban levőkkel, ÜTI-vel is) a bíró elé mint tanú. Hát ennyit tett a netovább egy magát nem ismerő katonával. (BI)

      Szolnokon a Múzeum presszó nagyon kulturált, másodosztályú szórakozóhelyként működött. Nem a katonák pénzéhez voltak az árak igazítva, de aki megelégedett egy pohár itallal és volt beszélőpartner, tartalmasan el lehetett tölteni az időt. Egy tiszti növendék katonacimborával tértünk be ide néha, innen a szomszéd utcában lévő moziba mentünk. Ha valami nevezetes filmet megneszelt a haver (Torma István) és ha tehettük, kiruccantunk. A  többi között egy szép filmre emlékszem: Korzikai testvérek.

     Szolnok központjában emlékszem egy lángossütő létesítményre, Finom, ropogós ínyencséget lehetett kapni olcsó áron. Összehasonlításként: akkor három forint  hatvan fillérbe került egy kiló kenyér, egy lángos pedig egy forint húsz fillérbe. Igen, akkor tíz fillért is visszaadott a boltos. Ennél a lángossütőnél történt: Egy illuminált állapotú polgártárs elővett egy marék aprópénzt, megnyálazta a jobb keze mutatóujját, és kiszedte a lángos árát. Elnézően megmosolyogtuk.

     ’71 nyarán történt: A már korábban ecsetelt Kovács Zoli katonatársam Szolnokon megismerkedett egy egyetemista lánnyal. Találkozót beszéltek meg adott helyen. Csakhogy a széltolója alászaladt tíz nap helyben járásnak. Akkor nem állt rendelkezésre távközlő eszköz, nem volt ilyen, hogy telefonszámot cserélünk. Engem kért meg, hogy menjek ki és tolmácsoljam az üzenetét a hölgynek. Személyleírás szerint kapcsolatba léptem a hölggyel. Meglepődött, de nem jött zavarba. Meghívott engem arra a rendezvényre, amire Zolival akart menni. Természetesen felfedtem kilétemet és hogy foglalt vagyok. Tovább agitált, hogy nyugodtan menjek vele, egy tudományos jellegű vitaestet rendeznek, és ehhez toborzott  partnereket. Mertem hinni a szavának, akkor még nem volt divat, hogy félrevezetve tőrbe csaljanak valakit. A Kossuth téren egy alagsori helyiségbe – akkor volt divat a pinceklub – vezetett.  Már voltak jó néhányan még jöttek is, vagy húsz fő összeverbuválódott. Nem ámított a hölgy, tényleg egy alkoholmentes összejövetel volt. Mint kivettem én voltam kakukktojás, a többiek ismerték egymást. Befogadtak, jól éreztem magam. Engem is érintő téma volt feldobva: Az akkori fiatalság szociális helyzete és lakáshoz jutási lehetőségek alternatívái.  Érdeklődéssel figyeltem és szóltam hozzá a dolgokhoz. Azóta se bántam meg, hogy elfogadtam a meghívást. Többé nem találkoztam azokkal a szimpatikus fiatalokkal.

       Hanem ez a tökkelütött Kovács: a gutaütés környékezte, hogy hol vagyok már annyi ideig? Még tán a féltékenység is elkapta. Előadtam a történteket, elment a kedve az egésztől. Azt nehezményezte, hogy nem kértem részére egy újabb időpontot a találkára. Megkérdeztem tőle, hogy: - Ugye csak játszod a hülyét? Na ez elég volt ahhoz, hogy napokig szívjuk a vérét. Valami úton Pátrik  István százados úrnak is tudomására jutott  a „bolondszékely” Kovács pofára esése. Szokásához híven ő is tőkét kovácsolt az eseményből.

      Itthon természetesen elmondtam, hogy hol és minek jártam, mit hallottam. Ezzel lezártam a dolgot. Hanem a már említett katonatársam akivel egy településen laktunk és lakunk, az első adandó alkalommal beszámolt a feleségemnek a kalandomról. Nem rosszindulatból, hanem azon az alapon, hogy gondolkodás nélkül kotyogott összevissza. A feleségem legyintett, és az általa mondottakat helyreigazította úgy ahogyan én ecseteltem. Nem esett le neki a tantusz, hogy unalmas a szövege.

    A szolnoki Restiben: A vonat indulásáig még volt annyi időm, hogy egy pofa sört leeresszek. Megvásárolva az üdítőt üres asztalt kerestem. Három szovjet katona múlatta az időt csendben egy asztalnál. Nem tartottam illőnek hozzájuk csapódni egy pohár sörrel. Üdvözöltem őket és az üres szomszéd asztalhoz telepedtem. Szokás szerint rágyújtottam egy cigire, mire a pohár következett volna, egy csuhás atya kért nagyon illedelmesen engedélyt, hogy leülhessen. Volt még több üres asztal, de – még akkor - szinte jó néven vettem, hogy hozzám telepszik. Szokásos nyitó szöveg: honnan jövök, hová tartok, hány napig lehetek otthon? Az már kevésbé tetszett, hogy érdeklődött a családi állapotom felől, meg hogy nem-e szoktam félre lépni. Mire elutasítóan válaszoltam volna, már mondta is: mert tudok itt a közelben egy csendes helyet… Tovább nem mondhatta, rápillantottam és felugrottam. A három szovjet fiúnak feltűnt a jelenet. Értetlenül néztek rám. Nem tudhatták, mi ez a nagy ugrálás. Ijedtemben az ördögfióka felé bökve kibuggyant belőlem a felismerés négybetűs meghatározó jelzője. Orvosi szakdolgozatban ez így íródik: homoszexuális. A három fiú egyszerre akart nekirontani az Isten szolgájának. Eléjük ugrottam, nehogy bajba keveredjenek. Alig tudtam lecsillapítani őket. Az ő génjeikbe belenevelték az ilyetén beállítottságúak, és bizonyos etnikumhoz tartozó egyedek iránti megvetést. Ezek az egyének nem teljesítettek sorkatonai szolgálatot, ez a tény még inkább fokozta az irántuk érzett ellenszenvüket.

      Közben az öreg lelépett. Lecsillapodtak a fiúk, otthagytam a sörömet az asztalnál. Rájuk bíztam a táskámat, elmentem és kikértem négy pohár sört. A nagy ijedséget leöblítettük. Közben ami istenkáromlásra vonatkozó magyar tudásuk volt, szórták az öregre. Látszott rajtuk, hogy nem műfelháborodást színleltek. Kikísértek az induló vonatomhoz. Nagy ovációval és háromszor három puszival búcsúztak tőlem.

     Epilógus: Annak az embernek – holott csak a pillanat töredékéig néztem a szemébe – az arckaraktere és a zavaros szeme örökre az emlékezetembe vésődött undor és irtózat glóriájával övezve. Néha eszembe jut, egy kénkő szagú pokolfajzatra emlékeztet.

 

    A „ PÁRNÁSBÍRÓ”: Egy szolid kivitelű vendéglő, nem is étterem, nem is kocsma. Egytálételeket és italt, elsősorban csapolt sört árusítottak itt. Az akkori Vosztok lakótelep felé vezető úton, a rendőrlámpától – igen, akkor így nevezték ezt az elágazást - kb. száz méterre volt. Nem tudom, hogy most is létezik-e? A nevét -akkori elmondás szerint- egy Bíró vezetéknevű alapító tulajdonosról kapta. Akkor a bútorzata éttermi asztalokból és „fapados” székekből állt. Majd egy modernizálást kővetően az ülőalkalmatosságok műbőrrel bevont párnázott székekre cserélődtek, innentől viselte a „PÁRNÁSBÍRÓ” patinásnak is nevezhető titulust.

     Elsősorban az elérhető – a netovábbhoz hasonló – árak miatt azok a katonák látogatták, akik egyszerre éhesek és szomjasok is voltak. A jellemző menü: pirított sertésmáj hasábburgonyával. Ízletesen elkészítve és ízlésesen tálalva. Akkora adagot adtak, hogy az utolját nyeldekelni kellett. Egy korsó sörrel leöblítve fenségesen érezte magát a vendég. És ami  még mellette szólt: a tisztaság. Akkora volt a jó híre, hogy a Szolnokról más helyőrségbe vezényelt katonák is emlegették.

Jómagam is nemegyszer a vendége voltam. Utána a fenét se érdekelte, hogy a Kiliánon mi lesz a vacsora.

     A mi századunkból sokan jártak ki az "Alföldi Étterem".-be. Tiszta, csendes, sok nagyon finom étellel, aminek a csúcsa a "Brassói", és a Pacalpörkölt volt. Szinte mindenki azt kért. És hozzá a kemény habbal, párás korsóval felszolgált hideg sör. (BI)

   Igen, ezek is velejárói voltak a katonaéletnek. Leszerelés után élethosszig tartó emlékek maradnak.

   

   Baráti üdvözlettel:

 

   Kóbor György

 

                     ****************************************************************************­-

 

      Dombóvári Dezső hozzászólása:

  

     Szervusz Gyuri!

 

     Néhány gondolat a laktanyán kívüli szórakozási lehetőségekről.

 

     Elsőként említeném a  „NEMZETI ÉTTERMET” ahol zenés táncos rendezvények voltak. Gáspár Marcival elég gyakran megjelentünk ezen a szórakozóhelyen. Kulturált körülmények között lehetett eltölteni az időt. Volt egy katonatársam akit úgy hívtak, hogy AUER PÁL. Ő már úgy vonult be, hogy a civil életben sztepptáncos volt és rendszeresen részt vett versenyeken a párjával. Egy – egy kimaradás alkalmával ő is velünk tartott. Ezen a helyen alkalma nyílt a táncolásra és bemutatta a tánctudását. Amikor jó fílmet vetítettek a moziban én is megjelentem, természetesen Gazsival és volt amikor velünk tartott MAKAI BÉLA akit már korábbi írásodban említettél. Egyébként legtöbbet mi is a kantin látogatói voltunk.

 

    Röviden ennyi az emlékeimből.

 

    Üdvözöllek:

 

    Dezső