Már jó néhány történetet írtam a sorkatonai szolgálatom idejéről, aminek vagy vesztese vagy kedvezményezettje, avagy szemlélője voltam.  A következő sztorik tőlem függetlenek, de a Kiliánon történtek. Általában pozitívan ecseteltem a dolgokat, amik tényleg úgy is történtek. Néha azért becsúszott valamiért egy kis ármánykodás is. De hol nem esik meg? Ott, ahol semmi sem történik. 

Egyik történet:

     A nyíregyházi repülőtér részére készült a Kilián tanműhelyében egy háromdimenziós hinta. A tanműhely be- vagy kijárati ajtónyílása  olyan széles volt, hogy a Csepel teherautó rakodórésze nagyon szűken befért . Ügyes sofőr be tudott tolatni.

A hinta külső ( álló) kerete szemmel láthatóan magasabb volt az ajtó szemöldöknél. Tanakodtam magamban: hogy fog ez innen kimenni? Szóvá tettem az egyik oktatónak, aki közömbösen legyintett egyet. Nem fért bennem a kíváncsiság, tovább tudakozódtam. Kaptam olyan választ, hogy: Szét lesz szedve és ömlesztve szállítják el. Így már érthetőbb lett a kép, de még így se láttam a megoldást. Ugyanis az a külső keret szemmel láthatóan átlósan se fért ki az ajtónyíláson.

Csak kötöttem az ebet a karóhoz. Az egyik oktató lepisszegett, leintett. Ezt értettem, de most meg azt  nem értettem hogy miért ez a nagy titkolózás? A műhelyparancsnok is hallgatásra intett. Úgy voltam vele, hogy nekem a kilenc is páros, mentem dolgomra.

       Később derült ki a titkolózást kiváltó ok. Az egyik – fővédnök-  parancsára kellett nem a szabad ég alatt - mert ott megázik, rozsdásodik - hanem a műhelyben legyártani. Ismertették vele a lehetőségeket, a szűk hely okozta nehézségeket. Meg hogy egyben nem fér ki az ajtón. Az ő ötlete volt, hogy szétszedve kell kihozni. Egy ilyen ötletet díjazni kell. Ezt tette a tanműhely személyzete is. Parancsot hajtottak végre, aminek az lett a vége, hogy a külső keretet ketté kellet vágni, hogy kiférjen az ajtónyíláson.

      Na most jön az, hogy mindez megszervezett nézőközönség előtt zajlott le. Zsargonban szólva: megszívatták a komát. Igen ez ármánykodás volt, de azzal az emberrel máshol is – ahol csak lehetett – így tettek. Nem pozitív cselekedet? Nem. Az ÉLET egy regény. A regényben szinte mindig van negatív szereplő. A Kiliánon is akadt. Hangsúlyozom! Akadt.

Vagy azt a hintát vagy ugyanolyanokat újítunk most fel a rep.múzeum számára ! (Balla Imre)

Másik történet. Vagy inkább történet sorozat.

   A laktanya „logisztikájához” tartozott két lovas fogat  lőcsös szekérrel. A laktanya szemételszállítását (saját szeméttelepre) és az étkezdékben keletkezett ételhulladék elszállítását végezték. Utóbbit a laktanya sertéstelepére. A fogathajtók sorkatonák voltak. Az én időmben két – a civil életben is ezzel foglalkozó – fiú látta el ezt a feladatot.

     Csak az egyik srác utónevére emlékszem: Jenő. Jócskán megfogta a nap, ennek ellenére vele még lehetett is boldogulni. A másik valamilyen albínó féleség, nagyon nagy gyújtáshibával, szőke hajjal és bajusszal. Méretes, dús bajusz volt, csak hát nem igen sokat ápolta. Úgy húzta hátra, mint tépett gúnár a szárnyát.

     Ez még nem lett volna baj. A baj ott volt vele, hogy a piával nem tudott bánni. Képes volt napközben is vitaminhiányosan lézengeni. Danolt, fütyült a szekéren. Nagyon ritkán ült le az ülésdeszkára. Állva egyensúlyozott, egyszer se esett ki a szekérderékból. Azaz hogy egyszer láttam egy majdnem balesetet. Három hordó moslékot szállított a sertéstelepre. A lőtér végében vezetett az út. A célmozgató kezelőhelyiségben voltam. Vagy száz decibellel beköszönt hozzám. De inkább indiánüvöltésnek nevezném. Szerencsétlen lovak megrémültek, megbokrosodtak. Azon a pár méteres szakaszon lejtett az út. Megrántották a szekeret, sarkon fordultak, a három hordó moslékostól levágódott az útra, ez a balfék meg beesett a lovak közé. Olyan szerencséje volt, hogy meg tudott kapaszkodni kézzel-lábbal a szekérrúdon. Úgy lógott, mint amikor kifeszített kötélen araszol át a katona háttal lefelé. Az út mellett egy szakaszon drótkerítés húzódott, ennek startoltak neki a lovak. Egy pár betonoszlop eltört, végül megálltak. Karcolás nélkül, kijózanodva jött ki a lovak közül.

     Én is nekiiramodtam, a közeli vevőteremből is jöttek, akik látták a zűrzavart. A lőtérgondnok ért oda legutoljára. Na ő aztán törvénykezett. Ami szitkozódást rászórt a kölyökre, érdemes lett volna fonográfra venni és tanítani. Igaza volt. Amíg a másik kocsis normálisan bánt a lovakkal, ez ütötte, csépelte őket. Féltek tőle a jószágok, azért vadultak meg. Az öreg nem hagyta annyiban a dolgot. Felült a biciklijére, nekem visszaszólt:

- Megyek Gyebnár őrnagy elvtársamhoz, jelentem a dolgot !

     Tényleg elment. Jó sokára jött vissza. Már messziről jól érthetően még mindig a fogatost szidta. Persze a jelentéstétel után a nagy megrázkódtatást a „Netovább” kocsmában enyhítette. Olyan ötven százalékos készültségi állapotban lehetett, ilyenkor volt a legveszélyesebb. Szerencsére nem volt lövészet. Mire megjött, a feleségével az összes  háziállatot odatereltük, csemegéztek az ételmaradékban. És ami Bandi bácsinál ritkaságszámba ment, nem kötött bele a feleségébe, hogy odatereltük az állatokat.

     Persze nem bírták egyszerre felenni a jószágok. Nyári időben voltunk, délutánra a meleg megtette a hatását. Éktelen bűz terjengett. Nem tudtunk vele mit kezdeni. Másnap hozatott az öreg az épület-karbantartókkal egy autó homokot, azzal lett leszórva a  tetthely. A lovászgyerek nem zavartatta magát, mintha mi sem történt volna, a három hordót feldobta a szekérre, részéről a fáklyásmenet. A parancsnoka – a fiú elmondása szerint - összeszidta  az esemény miatt.

 - Még azt is mondta, hogy szégyelljem magam!

(Pont olyan csávó volt, aki még szégyenkezni is tud.  KGy)

     Már nagyon előre mentem a dologgal. Most térek vissza oda, hogy ezek a fiúk tartották rendben a szekereket, ők ápolták a lovakat. A körletük a lóistálló szociális helyisége volt. Parancsnokuk Gyebnár György őrnagy, kimondottan jóindulatú, a sorkatonáknak is tiszteletet megadó ember. Mint ilyen jellem, a parancsnokommal is jó haveri viszonyban volt  annak ellenére, hogy ő nem látogatta a vendéglátóipar becsületsüllyesztő műveit. Ha bejött az irodába és mi, sorkatonák is ott voltunk, minket is kézfogással üdvözölt. A beszélgetésbe minket is beavatott. Nem hiszem, hogy valaha is megfenyített volna sorkatonát. Még a következő sztorik után sem:

    Történt egy alkalommal, hogy a hírzászlóalj parancsnoka volt az ügyeletes tiszt. Mint ilyen szolgálati beosztású valaki, miért ne látogatta volna meg éjjel a két  fogatos fiút? Még az hagyján, hogy semmit nem talált rendben. (Milyen rendet lehetett ott tartani, ahol egy folyosóról nyílt a lóistálló és a fiúk körlete? Igen ilyen is volt a Kiliánon, de azok a fiúk tökéletesen jól érezték ott magukat, mert a parancsnokuk emberségesen bánt velük, emberi hangon mindent el tudott velük végeztetni).

No de ott tartottam, hogy Sági alezredes semmit se talált rendben. Megkérdezte a parancsnokuk nevét. A világ legtermészetesebb hangján válaszolt az egyik, hogy:

 - Gyuri bácsi.

 - Mi a rendfokozata?

 -  Őrnagy.

 -  Milyen Gyuri bácsi?

 -  Azt nem tudom.

És a másik fiú se tudta megmondani. ( én is Gyuri bácsinak szólítottam, ha a körülmény lehetővé tette. KGy) Ez pont elég volt Ságinak ahhoz hogy felverje a semmiből a port. (Ettől a Ságitól szerezte vissza Csiki úr a zsebrádiómat. KGy) Ez a por felszállt még az iskolaparancsnok irodájába is. Mint azt Csiki úrtól hallottam, nem tehette, de legszívesebben Brassói úr jót derült volna az egészen. Gyuri bácsi – természetesen - nem kapott az esetért elmarasztalást. Annyit azért elvárt tőle a szolgálati elöljárója, hogy a vezetéknevét is tanítsa meg a katonáival. Meg is tanította. Mondanom se kell, ez a sztori egy ideig emlegetve volt a Gyuri bácsi haveri körében. Ő is humorosan fogta fel az egészet.

    Ezek a fiúk nem arra születtek, hogy katonáskodjanak. Magára valamit adó ÜTI nem háborgatta, őket. Tudták, hogy milyen körülmények között végzik a dolgukat.

Én két alkalommal voltam különmunkás, akit vagy a lovászok mellé, vagy a sertés-telepre vezényeltek. (A második alkalom egy 450 kilós herélt  sertés levágása volt. Persze volt rá hentes.)

A lovászok mellett "dolgozni" nagyon nemszeretem tevékenység volt. Azért nem ágáltam ellene, mert szerettem, és most is szeretem a lovakat. Hát vezényeltek, akkor menni kellett. Fertelmes volt, mert az első körút a hulladékok összegyűjtését bízták rám (is). Akkor még semmiféle komoly hulladék gyűjtő nem volt. Meglátott egy műszaki tiszt aki tudta, hogy milyen felelősséggel kellett a piros vonalon dolgozni, és ott miket csináltam meg. Még aznap kérte valakitől, hogy tőlünk az ezred repültetői állománya ne hordjon szemetet. Szeméttelep, lerakodás.  Mondja a kocsis no most kimegyünk a kovácshoz patkoltatni Rákóczifalvára. Simán kiengedtek, de már a "Ne továbbnál" meg álltunk erősítést bevenni - mármint csak ő, mert én szégyenszemre nem mertem.

A "Ne továbból"Gyuri Te lehet, hogy fogsz majd írni.

     Patkoló kovácshoz nem lehetett ital nélkül menni, vett a barátunk a üveg "táncos kövidinkát" ez egy alsó kategóriásnál rosszabb bor volt. Ott a kováccsal meg is itták, majd hangos nótázásba kezdett- bevonultunk a laktanyába. A  laktanyával szemben levő úton már én hajtottam a lovakat, és bőszen csitítottam a társamat, aki amikor beértünk az istállóba, eldőlt mintegy zsák, és rettentő horkolásba kezdett. (BI)

    Egy kis bevezető a következő sztorihoz:

   A fent említett istálló és körlet a laktanya északi szélén volt, ettől északabbra csak a lőtér esett, amit a Holt-Tisza határolt szintén észak felől. Egyben a Holt- Tisza volt a laktanya „kerítése” is. De! A laktanyától északkeleti irányban civilek lakta tanyák voltak. Ezeket a lakhelyeket – hallgatólagosan - a lőtér és a Holt-Tisza között húzódó úton lehetett megközelíteni. Az egyik itt lévő tanyán lakott két ikerleány. Én nem ismertem őket, hallásból tudtam, hogy siketnémák. Azt rebesgették, hogy apa-lánya kapcsolat áldozatai.

Valóban volt ott két lány aki tudta, mi miért van... (BI)

    A sztori:

   Gyebnár Gyuri bácsi reggel leadta az ÜTI szolgálatot. A kapuhoz menet belépett a parancsnokomhoz „jelentéstételre”. Én is ott voltam az irodában. Gyorsan üdvözölt bennünket,  levágta magát a székre. A főnököm látta rajta, hogy valamit nagyon el akar mondani. Már mondta is:

 - Hallgatlak jókomám! Gyuri bácsi rám nézett:

 - Öcsikém, amit hallasz, titok! Na elkezdte:

 – Képzeljétek!

Ehhez a két piszkos kölyökhöz –a lovászokhoz- már megint belógtak éjjel a némalányok. Benyitok, hát szerte – széjjel ott hevernek, kitakarva. Annyit mondtam nekik, hogy legalább azt a ronda  ..csájukat takarnátok be!

    Ilyen EMBER volt az általam is nagyra becsült Gyebnár György őrnagy. Szegény még leszerelésem előtt távozott közülünk. Nyugodjon békében!

    Ez után a sztori után az első adandó alkalommal, amikor a parancsnokom ÜTI volt, - a rend kedvéért engem is magával vitt - még napvilágon de már este, meglátogattuk lovász fiúkat. Engem ismertek, előbb engem fogadtak harsány „szevasz”-al.

A főnököm előtt mezítláb vigyázz-ba vágták magukat. A parancsnokom tisztelgett nekik. Nem zavartatták magukat. Közömbös kérdésekre válaszoltak. Megkérdezte tőlük a parancsnokuk nevét. Ekkor hasított belém a tudat, hogy mit akar elérni a srácoknál. Alig bírtam visszatartani a röhögést. Az egyik határozottan kivágta:

 - Gyebnár Gyuri bácsi. Kitört belőlem a röhögés.

És még megkérdezte tőlük, hogy nem-e szokta őket szekírozni. Szinte egyszerre mondták:

 - Neeem! Fasza ember. Itt már a főnököm is elnyerítette magát. A fiúk úgy nekibátorodtak, hogy az egyik előhúzta a pálinkás üveget. Láttam a főnökömön, hogy legszívesebben meghúzná. Gyorsan elhárította, mondván, hogy gyorsan tegyék el mert ezért fogdát kaphatnak. Nem ijedtek be. Azzal engedtek el bennünket, hogy:

 - Jöjjenek máskor is őrnagy elvtárs !

Eljöttünk, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a röhögést. Dicsértem a főnököm pihent agyát, hogy honnan a nyavalyából vannak ilyen ötletei. Hát neki többek között ez is éltető eleme volt, hogy ilyeneket kiagyaljon. Gyebnár őrnagynak soron kívül beszámolt, hogy a fiaid a teljes nevedet megtanulták, de nem őrnagy vagy, hanem bácsi.

    A fiúk nyugtázták felém, hogy: Neked is fasza gyerek a parancsnokod. Csak megerősíteni tudtam a véleményüket.

   A némalányokkal a parancsnokom összeboronálta Kovács Bandi bácsit, a lőtérgondnokot. Kiagyalta, hogy  a némák, csak jelbeszéddel értetik meg magukat. De ez még jól is jön az öregnek, mert a felesége mit sem sejt abból, hogy mit hadonászik össze-vissza illuminált állapotában. Szerinte ez úgy történik, hogy a lőtér túlsó végén a némalány az állára mutogat,  az errülső végén meg Bandi bácsi a még meglévő fogára. Ezt úgy értelmezik, hogy a lány azt kérdezi: ÁLL? Az öreg azt jelezi

vissza: MAJD FOG!

   Piti ügyek, de akkor ezek a figyelemelterelő semmiségek sokunkat átsegítettek egy – egy mélyponton.

   Baráti üdvözlettel:

   Kóbor György