Nem mondom, hogy nem ezt a napot vártam bevonulás óta, de azt mondom, hogy nehezemre esett eljönni az időközben megismert felebarátoktól. Ezekkel a jóemberekkel az élet napos oldalát éltem át. Nem volt ok ellenségeskedésre. Nem kellett napi gondokból eredően vitába szállni senkivel. Ami kevés nézeteltérés támadt, azonmód hamvába halt. Nem mondom azt, hogy csak a szépre emlékezem, mert volt egy pár fiaskó, de azok eltörpültek a pozitívumok mellett.

Elérkezett 1972 május hava. Rebesgették, hogy a júniusi leszereléskor lesz, aki húsz hónap szolgálati idő után le fog szerelni. Lesz, aki csak huszonhét hónap szolgálattétel után lesz civil. Hittem is, meg nem is. Előadtam a parancsnokomnak a hallottakat. Ő - mint mondta - ilyen ügyben nem tud tenni semmit.

- Menj be a tanszékvezetőhöz és add elő a kínodat!

Megfogadtam a tanácsát, azon nyomban bekopogtam Csiki úr ajtaján. Látta rajtam, hogy nagy dologban keresem. Biztatott:

- Mondja bátran, amit akar!

Előadtam amit hallottam. Nyugtázta, hogy valóban van ilyen lehetőség és részéről nem gördít akadályt. Nagyon megörültem és azt gondoltam, hogy ezzel a dolog sínen van. Hát nem egészen így történt.

Már tettem róla említést, hogy Csiki alezredes úr szolgálati beosztásából eredően elrendezte, hogy huszonnégy hónap helyett húsz hónap sorkatonai szolgálat letöltése után visszatértem a civil életbe. Persze nem azért mert szimpatikus voltam számára és haveri alapon beprotezsált a leszerelők közé. Nyíltan elmondta, hogy ha sikerül vegyem a szolgálatom jutalmául. Egyelőre lapítottam, nem mertem forszírozni - persze nem is tartottam illőnek - a dolgot. Néhány nap múlva behívott az irodájába. Láttam a tekintetén, hogy jó hírt fog közölni. Leültetett, megkínált cigarettával. Előadta, hogy mi történt az elmúlt napokban a leszerelésem ügyében. A tanszék összes tisztjével elbeszélgetett egyenként személyemet illetően. Kivételnélkül mindenki támogatta a leszerelésemet. Ezen túlmenően információt gyűjtött mindazon helyekről, ahol a laktanyában szolgálattevés-szerűen meg kellett jelennem: Iskolaparancsnok, ezredparancsnok, törzsfőnök, kiképző osztály tanszékvezetők, tanulmányi felelős, vegyvédelem, és még jó pár hely. Mindenhonnan rábólintottak az indítványozására. Nagyon jólesett hallani az eredményt. Annál is inkább, mert a „ közvélemény- kutatásról” semmit se tudtam. Végeredményben Csiki úr indítványozta, ő írta meg a javaslatot. Abban meg tökéletesen igazat adtam neki, hogy nem vállalhatja egyszemélyi felelősként egy katona leszereltetését határidő előtt. Így én is kaptam visszaigazolást a „felső vezetéstől” arról, hogy meg voltak velem elégedve.

Amikor Csiki úr megkapta a visszaigazolást a leszerelési indítványomra, újra behívott. Derűsen lobogtatta a nyomtatványt és ideadta, hogy olvassam el. A főiskola parancsnoktól jött, mindenféle paragrafusra hivatkozást átugorva olvastam. Egy szó az, ami ma is itt lebeg előttem: ENGEDÉLYEZEM. Nekem ez a szó kellett. Ami nem megszokott a katonaságnál: nagyon szépen megköszöntem Csiki úrnak a fáradozását. Úriember módjára elhárította:

- Mondtam, hogy ez lesz a szolgálat jutalma. A továbbiakat meg fogom tárgyalni a parancsnokával és vele vegye fel ebben az ügyben a kapcsolatot. És még valamit elmondok magának, Gyuri. Ha nem kérte volna, akkor is eljártam volna a leszerelése ügyében. ( Hittem a szavának).

- A B. leszere léséhez is elkezdtem a tanszék tisztjeivel a beszélgetést, de egybehangzóan nem támogatták. Az igazság az, hogy én se támogattam, de ha egybehangzóan igennel válaszolnak, nem gördítettem volna akadályt. Ha már le nem szerelhetett, itt is letölthette volna a hátralévő idejét, de a hallottak után jobbnak láttam visszavezényelni ahhoz az alakulathoz, ahonnan ide lett vezényelve.
 

(Egy epizód: Korábbi írásaimban már tettem említést B. katonatársamról, akivel akkor is és most isazonos településen, lakunk. A Csiki úr által elmondottak után magam is elégtételt éreztem a nem bajtárshoz illő dolgai miatt. Egy eset a többi közül: Felváltva jöttünk eltávozásra. Egyik héten ő, a másik héten én. Visszajövetele után siránkozott, hogy az apját baleset érte és kórházban van, húzatják a lábát. A tisztek is részvéttel hallgatták. Megkért, hogy helyettem ő mehessen haza hétvégén. Természetesen gondolkodás nélkül beleegyeztem. Nagy búskomorsággal jött vissza. Elkezdte a virnyíkolást, hogy már az anyja is a kórházba került. Ez már gyanússá tette a dolgot mivel ismertem, hogy nagy hazudozó. Már a szakmunkásképzőben is feketebárány volt a jellemtelensége miatt. Vártam, hogy hétvégén nem akar-e megint helyettem ő hazamenni. Ördögöm lett. Előhozakodott ismét a múlt heti kéréssel. Határozottan elhárítottam mondván, én meg a kisfiamat akarom látni. Hazajöttem hétvégén és elmentem a szülei lakására. Az édesanyja a virágoskertet gyomlálta. Udvariasan megkér deztem:

- Hát a gazduram hogy van?

- Jól van, dolgozik. /Autóbusz-vezető volt/. - Vártuk haza Jancsit. Azt mondta, hogy pénteken haza fog jönni. Sok tavaszi munka van, a másik fiunk is katona, az uram nem győzi egyedül.

- Mit tetszik üzenni neki?

- Jól vagyunk, csókoljuk.
A gyanúm beigazolódott. Visszamenvén megnyugtattam, hogy ne izguljon, dolgoznak a szülei. A meglepődéstől majdnem felborult a székkel. Gondolkodtam, hogy elmondjam-e a parancsnokunknak a disznóságot. Nem akartam tönkretenni a lelki világát egy jellemtelen ember miatt. Ugyanis ő a legmesszebbmenőkig segítette a katonái magánéleti dolgait. Elmondtam a harmadik katonatársamnak.

Kovács Zoli annyira felháborodott, hogy meg akarta fojtogatni B-t. Nagy nehezen lecsillapodott. Ő is azt a nézetet vallotta, hogy ha ez tudomására jut Balogh őrnagynak, lelkileg meg fogja viselni. De abban igaza volt, ha nem jelentjük ez tovább fog bliccelni. Tudtomon kívül elmondta a fiaskót Kovács Zoli a parancsnokunknak. A főnökünk búskomorsága elárulta, hogy Zoli köpött. Adott alkalommal magához intett.

- Tényleg igaz amit Zolitól hallottam?

Rábólintottam.

- Délután kimegyünk a Múzeumba.

Szokásos „borotválkozás”, kimenőruha. A buszon nem a szokott társasághoz mentünk, csendben elácsorogtunk a csuklós busz forgózsámolyán, ahol senki sem szokott állni. Szó nélkül asztalt foglaltunk, ő rendelt. Az első korty után se jött meg a hangja. Én törtem meg a csendet.

- Ne legyen lelki furdalása őrnagy elvtárs! Az egész dolog nem ér annyit.

Nagyon lassan eredt meg a nyelve. Panaszosan mondta:

- Mondd már meg Gyurikám! Ezt érdemelem? Bántott, hogy így jártak a szülei és tessék!

Nem tudtam elterelni a figyelmét. Annyira maga alatt volt, hogy az ital se esett jól neki. Nem hagyta, hogy kérjek. Elhárította, hogy majd máskor iszunk. Tanyát bontott, én is visszamentem a következő busszal a Kiliánra.

Kovács Zoli is furcsállotta, hogy ilyen hamar visszamentem. B. valahol múlatta az időt. Elmondtam, hogy a főnökünk mennyire maga alatt van. Zoli megint meg akarta rakni - ahogyan ő nevezte - a Tarackot. Mert szerinte olyan az emberek között, mint a mezőn a tarack.

Másnap amikor együtt voltunk mindhárman, a parancsnokunk belekezdett:

- A székely fabulában olvastam, hogy a pásztorfiú este nagy ordítozásba kezdett a hegyen, hogy jön a farkas. A falu népe felözönlött, de nem volt farkas. Másnap ugyanez megismétlődött. Harmadnap megint kérte a fiú a segítséget, nem ment a falu népe. Reggel a fiú maradványait találták meg. Tényleg jött a farkas de segítség nem ment.

A célszemély délután megkérdezte, hogy:

- Mire mondta őrnagy elvtárs amit mondott?

Kovács ordítva reagált:

- Ha ennyire hülye vagy, hiába magyaráznám neked te tarack!
Mindenesetre kivívta magának azt amit kapott. Azaz hogy nem kapott).

Csiki úr a parancsnokunkkal aznap megtárgyalta a leszerelésemet. A főnök ebéd után jelezte, hogy megbeszélnivalója van velem. Jobb lesz, ha műszak után kimegyünk Szolnokra. A Múzeum elég csendes hely, nyugodtan beszélhetünk, senki nem fog zavarni. (Az árak is olyanok voltak, hogy nem nagyon lehetett leittasodni.)

Alig vártam, hogy kiérjünk és letelepedjünk. Jól emlékszem, hogy én kértem két fél rumot és két sört. Többet nem fogyasztottunk. Legalább is akkor nem. Elkezdte a parancsnokom a mondandóját. Nem a leszereléssel kezdte, de nem ám. Azzal kezdte, hogy:

- Tervbe van véve egy lőtéri kiszolgáló szakasz létrehozása. A tanszékvezető a tanszék tisztjeivel megtárgyalta és egyhangúlag támogatják a Csiki elvtárs indítványozását, mely szerint te lennél mint továbbszolgáló tiszthelyettes a szakaszparancsnoka. A helyettesed is továbbszolgáló lesz. A szakasz sorkatonákból fog állni. Őrmesteri rendfokozatot kapsz, de lehet szó törzsőrmesteri rendfokozatról is. Csiki bekalkulálta, ha elvégzed a félbehagyott középiskolát és megszerzed az érettségit, egy zászlósképző elvégzése után zászlósi rendfokozatot kapsz. Ha igent mondasz, június elsejével át leszel véve hívatásos állományba. (egy hét múlva).
Azt hittem, leesek a székről. Szemtelenül félbeszakítottam:

- Ezt odabent is elmondhatta volna. Én nem továbbszolgálni, hanem leszerelni akarok. Egyáltalán mit akarnak? Vagy visszavonja Csiki azt amit eddig kiharcolt az érdekemben?
Látta rajtam, hogy nem ezt vártam és tényleg magam alá kezdek kerülni. Megnyugtatott.

- Nem az a cél, hogy mindenáron rábeszéljelek. Ezt úgy említem, mint lehetőséget. Váratlanul ért, látom rajtad, hogy nem akarsz maradni. Mert ha akarnál, rávágtad volna habozás nélkül az igent.

(Tudni kell, hogy abban az időben egy tiszthelyettes jövedelme magasabb volt, mint a civil életben egy átlagkereset. A szolgálati lakás azonnal ki lett volna utalva. Elsősorban a lakás volt a nagy vonzerő).
- Akkor most már a leszerelésedről beszéljünk. Induljunk ki abból, hogy a honvédségnél mindig az a biztos, ami elmúlt. Június derekán lesz a leszerelés, még nem tudom a pontos dátumot. Ne vedd készpénznek, mivel sokan vagytok, akik a huszonnégy hónap letöltése előtt le akarnak szerelni. A tanszékvezető teljes mértékig támogatja a leszerelésedet, de az ő hatásköre is korlátolt. Nagy szerencséd van, hogy a főiskolán az egész vezérkar ismeri a tevékenykedésedet. Az ezredtől is jó véleményt adtak rólad. Bízzál hogy sikerülni fog. Én magam szerettem volna, ha itt maradsz, tovább együtt maradtunk volna. A jövődet illetően tied a döntési jog hogy hol akarsz érvényesülni. Éppen ezért nem akarlak maradásra bírni. Amint az elején mondtam, itt az a biztos, ami elmúlt. A családodnak ne említsd meg a leszerelés lehetőségét. Ha hozod a civil ruhát, mondd azt, hogy szolgálati útra megyünk az újításod ügyében.

(Korábbi írásomban ismertettem, hogy célmozgató-gép találatérzékelőre benyújtottam újítást. A HM-nél elfogadták, a munkásőrségnél folyamatban van az ügy. Ezt tudta a családom is). Tulajdonképpen megbeszéltük amit kellett.

A Múzeum presszóból a főnököm átinvitált a Tiszti Klubba. Itt már ő állta a sarat. Késő este lett, mire vége lett az értekezletnek. Feldobva éreztem magam, de a kisördög kísértett: Ha nem sikerül, még négy hónap katonaság. Másnap reggel Csiki úrnál jelentkeztem. Megköszöntem a felkínált lehetőséget. Megértett, hogy nem fogadtam el. Korábbi beszélgetéseinkből – mint mondta – kiszűrte, hogy a villamos iparban akarok érvényesülni. Ettől függetlenül biztosított, hogy ha valami akadály gördülne a leszerelésem elé, amit tud, meg fog tenni annak elhárításában.

Rövidesen megtudta a leszerelés időpontját: június 22. Június elején hazajöttem. A főnököm tájékoztatott, hogy legközelebb már csak akkor megyek haza, ha leszereltem. Vagy ha nem, a leszerelési időpont után. Itthon nem firtatták, hogy miért civilben megyünk szolgálati útra. Visszavittem a civil ruhát és vártam soromra. Ettől függetlenül tizedike táján elkezdtem az elköszönést a haveroktól, a jó ismerősöktől. Ideértve sorkatonákat, polgári alkalmazottakat, tiszthelyettesi- és tiszti hallgatókat, tiszthelyetteseket, tiszteket.

A következő felsorolásban nem szerepelnek sorkatonák és hallgatók. Nem azért nem szerepelnek mert nem érdemelnék meg, hanem azért mert annyian voltak, hogy sokuknak akkor is csak a ragadványnevét ismertem. (A polg; rövidítés jelentése: civil, polgári alkalmazott).

Arnóti Zoltán alez; Asztalos Sándor tőrm; Árki Lajos polg; Balogh Sándor őrgy; Balogh András szkv; Bakos László fhdgy; Béler Gyula őrgy Bodnár gyula őrm; Brunszvik Pál őrgy; Bartal János alez; Bujdosó Imre fhdgy; C Szabó Mátyás őrgy; Czakó László szds; Csiki József alez; Csiki Olga polg; Csernota István polg; Cs Kovács Sándor őrgy; Csuhaj Elemér őrgy; Englis István őrgy; Ferencz Attila őrgy; Farkas József őrm; Fodor István alez; Fekete Ákos alhdgy; Fehér Pál zls; Farkas Róbert zls; Gajdos János fhdgy; Gregor Tibor polg; Geréb János alez; Gergely Menyhért zls; Gerecz Lehel fhdgy; Gulcsik József szds; György Antal polg; Gönczöl József őrgy; Holler János alez; Hollerné Irénke polg; Horváth János polg; Horváth István polg; Hadik Éva polg; Halász József őrgy; Horváth József őrgy; Jáger Sándor polg; Kantár Sándor alez; Kiszner Béla hdgy; Kovács András polg. és caládja: Juliska néni; Erzsike, Misi, Jancsi; Kalapos László őrgy; Kiss Mihály őrgy; Kuklis Sándor őrgy; Kiss József őrgy; Kiss Anikó polg; Kocsis János alez; Kovács Ferenc hdgy; Lévai Imre tzls; Lévai Lajos polg; Lantos Éva polg; Mészáros Jenő szds; Molnár József szds; Molnár János fhdgy; Misztina József őrgy; Maróti István tzls; Munkácsi Tamás őrm; Nagy Klára polg; Nagyné Marika polg; Németh Rezső alez; Németh József őrgy; Nagy István őrgy (Ált. Kat. Kiképző Tanszék); Nagy István őrgy ( Mérnök Műszaki Szolgálat); Nagy Lajos alez; Nagy Menyhért zls; Nagy Ferenc polg; Oláh János alez; Pető Ernő szds; Pátrik István szds; Palkovics Tibor őrgy; Patakvölgyi Tibor őrgy; Ratkai János polg; Sasvári Sándor őrgy; Sasvári András ftőrm; Sasváriné Rózsika polg; Sóki György őrgy; Szakács György őrgy; Szabados Kálmán polg; Szabó György őrgy; Szabó László polg; Tóvizi Gáspár zls; Tóviziné Icuka polg; Tarcsai Imre zls; Tímár István alez; Török László őrgy; Udovecz Miklós őrgy; Urvicki Lajos zls; Veres József őrm; Vargyas Gyula alez; Vég Pál fhdgy; Vég Pálné polg; Veres István alez; Varga József zls; Zabodár Pál zls; Zsilák András alez; Zsidai József tőrm; Zsák János tőrm; Zsarnai Mária polg.
Negyven év távlatából ennyi névre emlékszem.
 

A következő lista az eltávozáson és szabadságon töltött napokat ábrázolja, egy akkori piszkozatszerű feljegyzés alapján.
Ezt a feljegyzést mint ereklyét megőriztem.

1970. év.
-------------------------------------------------
dec. 05.-én 12.00-tól dec. 07.-én 05.00-ig.
dec. 23. „ 12.00 „ dec. 28. „ 12.00 „

1971.év
--------------------------------------------------
jan. 08.án 15.00-tól jan. 11.én 12.00-ig
jan. 29. „ 12.00 „ febr. 01. „ 12.00 „
febr. 12. „ 12.00 „ febr. 15. „ 15.00 „
febr. 27. „ 08.00 „ márc. 01. „ 12.00 „
márc.12. „ 12.00 „ márc. 15. „ 12.00 „
márc.27. „ 12.00 „ márc. 29. „ 12.00 „
márc. 31. „ 15.00 „ ápr. 05. „ 12.00 „
ápr. 25. „ 07.00 „ ápr. 27. „ 24.00 „
máj. 08. „ 08.00 „ máj. 12. „ 12.00 „
máj. 17. „ 08.00 „ máj. 21. „ 24.00 „
jún. 04. „ 12.00 „ jún. 07. „ 12.00 „
jún. 18. „ 12.00 „ jún. 21. „ 12.00 „
jún. 26. „ 08.00 „ jún. 28. „ 12.00 „
júl. 13. „ 08.00 „ júl. 19. „ 12.00 „
júl. 29. „ 07.00 „ aug. 02. „ 12.00 „
aug. 13. „ 12.00 „ aug. 16. „ 12.00 „
aug. 18. „ 12.00 „ aug. 22. „ 06.00 „
aug. 27. „ 12.00 „ aug. 30. „ 12.00 „
szept. 17. „ 12.00 „ szept. 27. „ 12.00 „ - Jutalomszabadság.
okt. 08. „ 12.00 „ okt. 11. „ 12.00 „
okt. 29. „ 06.00 „ nov. 01. „ 12.00 „
nov. 12. „ 12.00 „ nov. 15. „ 12.00 „
nov. 26. „ 12.00 „ nov. 30. „ 12.00 „
dec. 10. „ 12.00 „ dec. 13. „ 12.00 „
dec. 22. „ 06.00 „ dec. 27. „ 12.00 „
dec. 31. „ 06.00 „ -  



1972. év
---------------------------------
                                -  jan. 03.-án 12.00-ig
jan. 14.-én 12.00-tól jan. 17. „ 12.00 „
jan. 28. „ 12.00 „ jan. 31. „ 12.00 „
febr.10. „ 08.00 „ febr. 14. „ 12.00 „
febr. 25. „ 12.00 „ febr. 28. „ 12.00 „
márc.09. „ 12.00 „ márc. 13. „ 12.00 „
márc.24. „ 12.00 „ márc. 27. „ 12.00 „
ápr. 07. „ 12.00 „ ápr. 10. „ 12.00 „
ápr. 28. „ 05.00 „ máj. 03. „ 12.00 „
máj. 21. „ 12.00 „ máj. 27. „ 06.00 „
jún. 02. - től jún. 07- ig. Utolsó eltávozás, a civil ruháért voltam itthon.

Leszerelés előtti „ búcsújárás”, elköszönés a jó ismerősöktől.
 

A tisztes zászlóaljnál egy hétig egyfolytában ment a ceremónia. Onnan is szereltek le. Délutánonként -- csak úgy piánóban - „méltattuk” az ott eltöltött időt. Betartottuk a következetesség szabályait: előpia, pia, utópia. Nem úgy kell elképzelni, hogy rendre leittuk magunkat. Milyen dolog lett volna az? Beszélgettünk, ugrattuk egymást, mindenki előhozakodott a civil életet illetően a terveivel. Olyan „ fele sem igaz” műsor volt. Na meg iszogattunk, ha volt mit. Arra azért vigyáztunk, hogy legyen. Zsivaj, áthatolhatatlan cigarettafüst jellemezte ezeket az ankétokat. Arra egyikünk se gondolt, hogy talán utoljára látjuk egymást. A civil életbe való vágyakozás felülmúlt minden gondolatot. Akkor ez így volt életszerű.

Az egyik katonatársam - Gazdag Laci - az édesapjától halászlének való halat hozott. Fehér Pali bácsitól (zászlósi rendfokozatban szolgált a tanműhelyben, mint anyagraktáros) házi bort vásároltam. A lőtérgondnok felesége - Juliska néni - finom halászlét főzött a Laci által hozott halból. Náluk láttam vendégül a meghívottakat: A tanszék összes tisztje, a lőteres katonák, néhány sorkatona. Emlékezetem szerint a tanszékről nem tudott mindenki jelen lenni. Jól sikerült a vendéglátás, jól éreztük magunkat. A parancsnokomnak az volt a gondja a jövőt illetően, hogy ezután kivel fog kijárni Szolnokra? Elgondolkodtam azon, ami addig nekem nem tűnt fel: Rajtam kívül egy katonát se invitált kíséretnek maga mellé. Ez nyitott kérdés maradt előttem majdnem húsz éven át.

Tíz nappal a leszerelés határideje előtt az első csoport megkapta a leszerelő parancsot. Ekkor még nyugodtan vártam a soromra. Nekem a tisztes zászlóaljhoz kellett felmennem a leszerelő parancs kihirdetésére előzetes értesítés alapján. Már csak egy hét volt hátra, a tisztes zászlóaljtól leszerelők is megkapták a leszerelő parancsot. A főnököm nem tehetett semmit, behívott magával a tanszékvezetőhöz. Előadta jövetelünk okát, meg hogy a Németh Rezső katonái már megkapták a parancsot. Csiki urat is meglepte a dolog. Gondolkodott és ezt mondta:

- Nyugodjon meg Gyuri! Utánajárok a dolognak.

És tényleg utánajárt. Nem telefonon intézkedett, hanem személyesen ment el a parancsnoki épületbe. Nem részletezte a dolgot, de láthatóan ingerülten jött vissza. Röviden ennyit mondott:

- Meg fogja kapni maga is a leszerelő parancsot.

Behívta a főnökömet. Zárt ajtón keresztül hallottam a hangját, ahogy a parancsnokomnak magyarázott valamit. A főnököm elégedett mosollyal jött vissza az irodájába:

- Csiki nem tagadja meg önmagát. Amit elkezd, annak a végére jár - mondta.

Nem árulta el a főnök, hogy mit intézett a tanszékvezető. Csak következtetni tudtam, hogy valahol valami nem intéződött el. Ezsosem derült ki. A fejlemények után belém költözött a bizonytalanság. Még tényleg a parancsnokomnak lesz igaza, hogy az a biztos, ami elmúlt. Egyik cigit a másikról gyújtottam, aludni se tudtam, az étel se kellett. Ímmel-ámmal ettem valamit. A következő hét csütörtökjére esett huszonkettedike. Szombaton még semmi hír. Csiki úr nyugtatott:

- Le fog szerelni.

Hétfőn reggel szólt Csiki úr:

- Gyuri! Egyik lába itt a másik a parancskihirdetésen!

Szó nélkül rohantam az „M” épület első emeletére. Utolsó pillanatban érkeztem, már felsorakoztak parancskihírdetésre. Nem kértem semmiféle engedélyt, beálltam az első sor bejárat felőli végére. Pető Ernő százados olvasta fel a napi parancsot, benne a egyetlen leszerelő nevét. Végre! Azt hallottam, amit másfél hónapja hallani akartam: Kóbor György honvéd. Örömömben majdnem elszaladtam, de azért megvártam az oszolj vezényszót. Fülig érő szájjal rontottam be Csiki úrhoz:

- Alezredes elvtárs! Győztünk!

Látszott az arckifejezésén, hogy ő is örül. Ennyit mondott:
- Csekélység. Más is megtette volna. Örülök, hogy sikerült.

Átrohantam a parancsnokom irodájába. Ő már tudta az eredményt.

A többi tanszéki tiszt is láthatóan örült az én örömömnek. A másik két társam a lőtéren foglalatoskodott. Megkérdeztem a főnököt, hogy merre menjek?

- Téged már nem osztalak be szolgálatba sehová. Annyit kérek, hogy ne hagyd el a laktanya területét még kimaradásra sem. Nehogy valami galibába keveredj, mert akkor lőttek a leszerelésnek. Megkérdeztem:

- Felmehetek a tisztes zászlóaljhoz?

- Menjél, de ne csatangolj el sehová!

Igaza volt, így óvott egy esetleges balhétól. Eszemben sem volt, hogy máshová is elmenjek. Betelepedtem a szolgálatvezető irodájába a tisztesek közé. Együtt örültünk. A szolgálatvezető megkérdezte, hogy mikor adom le a szerelést. Eszembe nem jutott a nagy örömben, hogy ezt meg kell beszélnem a parancsnokommal. Kiböktem:

- Ha ráérsz, ma leadom.

- Jól van, hozzad! -mondta.

A fegyverszoba kulcsa még nálam volt. Visszamentem a parancsnokomhoz, mondtam neki, hogy leadom az AKM-et. Rábólintott. Fogtam a fegyvert a tártáskával, irány a szolgálatvezetőhöz. Átvette szó nélkül, benaplózta. Visszavittem a fegyverszoba kulcsait és a pecsétnyomót a főnökömhöz. Megkérdeztem, hogy ő mikor veszi át tőlem a sportfegyvereket, meg a lőszerkészletet. Megkérdezte, hogy a lőszernyílvántartás rendben van-e?

Igennel válaszoltam.

- Mikor jártál a sportfegyver-szobában?

- Már van egy hete - mondtam.
- A múlt hét óta az őrnagy elvtárs bélyegzője van a falakaton. (Természetesen neki is volt kulcsa a helyiséghez)

- Jól van jókomám! Add ide a kulcsokat és átvettem a leltárt. Elgondolkodtam, nagy merészség volt részéről. Azért nem hagyta ennyiben a dolgot.

- Délután átnézzük a leltárt – mondta.

De még mielőtt eljött volna a délután, összeszedtem a szerelvényemet egy sátorlapba, mellé tettem a civil ruhát, irány a tisztesre a szolgálatvezetőhöz. Leadtam a szerelvényt, nem hiányzott semmi. Gyakorlatilag leszereltem. Semmi olyan eszköz nem maradt nálam, amivel szolgálatra vezényelhettek volna. Lementem a parancsnokomhoz. Amikor meglátott, nem hitt a szemének:

- Azonnal öltözz vissza gyakorlóba! Úgy rám dörrent, mint még soha eddig.

- Mit gondolsz, még három nap van a leszerelésig. Legalább kérd vissza a gyakorlóruhát! Veres Pista ha meglát, ellátja a bajodat!

(Veres István: alezredes, tanszékvezető helyettes, ő volt írásaimban a T szekrényes alezredes). Alig mondta el, a ricsajra megjelent Veres alezredes. Azt se tudtam, melyik lábamra álljak. A főnököm hallgatott, én lapítottam. És láss csodát! Veres alezredes nem csinált botrányt (Eddig is tapasztaltam, hogy néha tud emberként is cselekedni). Ezzel kezdte:

- Még nem láttam magát civil ruhában. Jobban állt magán az egyenruha. Még nem késő meggondolni, hogy közöttünk maradjon. Nem tudtam szóhoz jutni. Még annyit tett hozzá:

- Ne csatangoljon így a laktanyában, húzódjon el szem elől. Intett, hogy menjek vele az irodájába. A szekrényhez lépett. Tudtam, hogy minek lép oda, már máskor is megkínált a tartalék pálinkából. Erre betoppant a tanszékvezető. Nem tett megjegyzést az öltözetemre. Hanem a helyetteséhez szólt:

- Látom Pista, lekenyerezed Gyurit. Valami miatt tartasz tőle?

Csiki úr tökéletesen fején találta a szeget, nem véletlenül mondta, amit mondott. Kiegyeztünk, hogy szó sincs itt ilyesmiről. Sok borsot tört az orrom alá, de nem haragudtam érte.

Visszamentem a főnökömhöz, ő is lehiggadt. Csodálkozott a Veres alezredes gesztusán. Az egyik katonatársam tányérban kihozta az ebédemet. Hozattam be a boltból két üveg bort. Délután a főnökünk és mi hárman lementünk a kislőtérre átadni a sportfegyver-szoba leltárt. Mindent úgy talált a főnök, ahogyan napokkal ezelőtt hagyta. Végül is nem látatlanból vette át, és én is így voltam nyugodt. Estig elbeszélgettünk, négyen a két üveg bort - víz helyett - elkortyolgattunk. Itt tértem rá az átkozott borotválkozásra, hogy mennyi bosszúságot okozott nekem vele. Hahotázva kibökte:

- Tudtam, hogy a megölő ellenséged, de hogy néztél volna ki borostásan? Gyorsan megkontráztam:
- Napi egyszeri borotválkozással se voltam borostás.

Értetlenül nézett. Valami disznóságot vélt látni a fizimiskámon.

- Hogy mondod? Napi egyszeri borotválkozás? Akkor te reggelenként nem is borotválkoztál?

- De, borotválkoztam. Csak reggel tettem bele zsilettet, délelőtt meg nem.

A két fiú erről nem tudott semmit, egyszerre tört ki belőlük a röhögés. A főnök leblokkolt.
- És én megbíztam benned!

Gyorsan kapcsoltam, és biztosítottam, hogy ez volt az egyetlen balhé, amit vele szemben elkövettem. ( tényleg nem volt egyéb félrevezetés).

-  Ne vegye már a lelkére őrnagy elvtárs! –mondtam - Ettől különb csínytevéseket tanultam magától!

- Jól van na! Nem haragszom. Ezekkel a fiukkal babráltál ki, nekik meg fogom nézni a borotvájukat, hogy van-e benne zsilett.

Megint kitört belőlük a röhögés:

- Velünk nem babrált ki, mi eddig is tettünk bele zsilettet.

Legyintett egyet a főnök lezárta az ügyet, ő is humorosan fogta fel. Mielőtt elment, szemtelenül megkérdeztem, hogy holnapra mi a nekem szánt meló? Karlendítéssel mutatta, hogy lóizé.

Másnap, meg még harmadnap is a katonatársaim hozták ki az ételt az étkezdéből. Napközben hol itt, hol ott húztam meg magamat. A gyengélkedő előtti téren Szakács doktor meg a sorállományú orvosok a katonákat oltották tífusz-tetanusz elleni injekcióval. Oda mentem, hogy elköszönjek Szakács doktortól. Ahogy közelebb mentem hozzá, megismert. ( Érdekes hatása van egy öltözéknek. Egyenruhában messzebbről is felismert. Civilben jól megnézett és csak utána tudott azonosítani).

- Fogják le! - mondta felém mutatva.

Nem tíltakoztam, azt hittem, viccel. Két katonája közrekapott, még ekkor se ellenkeztem. Szétgombolták az ingemet, mire ráeszméltem bennem volt az injekció. Nem is bántam, legalább egy időre megint védve lettem. Azt tudtam, hogy egy pár napig fájni fog a helye, de semmiség az egész, katonadolog. Néhány szóval elköszöntem tőle, katonásan ő is szerencsét kívánt a további életvitelemhez.

Este egy üveg konyakkal elmentem a gyengélkedőre. Zsidai törzsőrmester megjegyezte:

- Mindig örülök a leszerelő katonáknak. Főleg ha nem üres zsebbel jönnek elköszönni.

Egy kortyot ittam a konyakból, beszélgettünk. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Melegedtem, fáztam, sötétedni kezdett a világ. Az egyik katona kiáltotta:

- Srácok! A lőterest beoltotta Szakács őrnagy!

Amikor jött vissza a tudatom, vizes törölközővel élesztgettek, volt riadalom. Magamhoz tértem nem lett semmi baj. Nem lett volna szabad egy napig alkoholt fogyasztani az injekció után. Ki gondolt akkor erre? Örültünk a jó társaságnak, meg annak hogy egy a sok közül visszatér a civil életbe.

A véletlen hozta, hogy a szovjetek jöttek lövészetre. Civilben is megismert egy százados a főnököm irodájában. Tolmácson keresztül kívánt sok szerencsét. Firtattam, hogy Fjodor Szegedi nem-e fog ma kijönni? Nem tudtak rá mondani semmit. Üdvözletemet küldtem Ferinek. Fogadkoztak, hogy át fogják adni. Biztosan átadták.

Leszerelés előtti napon a tisztes zászlóaljhoz mentem fel. Még két tiszttől kellett elköszönnöm. Az egyik Csuhaj Elemér, a másik Németh Rezső bácsi. Csuhaj őrnagyhoz bekopogtam, most is barátságosan fogadott. Röviden elrendeztük a formaságokat. Még annyit mondott:

- Rezső bácsitól is köszönjél el!

- Természetesen! - mondtam.
Szokás szerint sarkig tárva volt a Rezső bácsi ajtaja. Amint meglátott:

- Gyere be! Tudom minek jöttél, ülj le!

Nem érkeztem szó hoz jutni, záporoztak a kérdései. Minden érdekelte. A szüleim, a családom, a volt munkahelyem, mihez kezdek leszerelés után. Aztán a saját pályafutását ecsetelte. Ő már a régi rendszerben is katonatiszt volt. Még néhány éve van a nyugdíjig. Nagyon várja hogy kiléphessen a sereg kötelékéből. Még mindig csak a kérdéseire válaszoltam, nem tudtam szóhoz jutni. Most mondta ki amire nem számítottam:

- Kedveltelek, mert nem szökdöstél előlem. Szívesen láttalak volna itt, a tisztesek között. Csiki alezredes hallani se akart az áthelyezésedről.

Alig tudtam felfogni amit hallottam. Megkérdeztem:

-Tetszett erről beszélni vele? – Hát igen. Azt mondta, nekik is szükségük van a munkádra. Ennyi volt. Felállt, én is felálltam. Néhány szóval megköszöntem amit értem tett. Megragadta a karomat és lekísért az épület elé. A lépcsőn még megkérdezte, hogy:

- Pulóvert hoztál magaddal?- Nyár van, de lehűlhet a levegő.

(Az öltözetre most is odafigyelt)

- Hazamenetelkor vigyázzál magadra, nehogy részeg leszerelők közé keveredjél!
Mélyen a szemembe nézett, kemény kézfogással köszöntünk el egymástól. Ma is azt mondom, hogy ő egyenes jellemű ember volt.
 

1972. június 22. a leszerelésem napja.

A Szolgálati Szabályzat szerint ma reggel kellett volna leadnom a szerelést. Előre dolgoztam. Délelőtt - ugyanabban a helyiségben ahol bevonulás napján fogadtak bennünket - összevonták a kiliános leszerelőket. Az ilyenkor szokásos díszbeszéd, intelmek, jótanácsok elhangzottak. Kértek bennünket, hogy várjuk meg az ebédet, a tiszti étkezdében díszebéden látnak vendégül bennünket. Kézhez kaptuk a személyi igazolványt és a hazautazáshoz szükséges ingyenes utazási utalványt. (Nagyon jól jártunk, mert más alakulatoktól leszerelőknek a területileg illetékes kiegészítő parancsnokságon kellett jelentkezni a személyi igazolványért). Legszívesebben ebéd helyett mindenki rohant volna haza. De mivel nem parancsba adta, hanem kért bennünket a beszédet tartó tiszt, talán kivétel nélkül mindenki ottmaradt.

Akkor jártam először a tiszti étkezdében. Tiszta, kulturáltan berendezett helyiség volt. Pincér szolgálta fel az ételt. Ebéd után kikísérték a csoportot a kapuig. Onnan ki mivel tudott, azzal ment tovább. Én még visszamentem a tanszékre. Ott hagytam a civil cuccomat. Illőnek tartottam még egyszer kezet szorítani azokkal az úriemberekkel. Mire kiértem a kapuhoz, a tömeg eloszlott. A laktanyából egy teherautó indult Szolnokra. Jó ismerősöm, Varga József zászlós volt a kocsi parancsnok. Kivittek a szolnoki vasútállomásra. A vonaton csak belecseppentem egy leszerelő csoportba, nem duhajkodtak, Debrecenig elbeszélgettük az időt. Debrecenben vásároltam egy üveg italt, mégis ne üres kézzel menjek haza. Annál is inkább, mert apósom értékelte az ilyetén gesztust. Amikor a lakóhelyemen leszálltam a buszról akkor éreztem azt, hogy tényleg leszereltem. Úgy léptem be az udvarra, mint bevonulásom előtt. Nem volt bennem a tudat alatt, hogy mindjárt vissza kell mennem.

Este fél tízre értem haza. A szomszéd is ott vendégeskedett, valamit tárgyalt apósommal. Sokkszerűen érte a családot a betoppanásom, mert nem vártak. A szokásos első kérdés a feleségemtől:

- Mikor kell visszamenned?

Azt hitték, hogy a szolgálati útról előbb hazajöttem, és civilben fogok visszamenni a laktanyába. Jó kis kalamajka támadt, amikor kiböktem, hogy nem megyek vissza, leszereltem. Ezt végképp nem hitték el. Mutattam a személyi igazolványt. Nem hatott. Közben apósom felnyitotta az üveget, a szomszéddal már itták az áldomást. Megmutattam a katonakönyvet, a „leszerelt” bejegyzéssel. Ekkor már kezdték elhinni, hogy igaz amit mondok. A feleségem még napok múlva se tudta elhinni, hogy civil vagyok. Egy párszor megkérdezte:

- Tényleg nem kell visszamenned?

Hát igen, tényleg nagy dolog volt. Elmondtam, hogy miért volt ez a nagy titoktartás. Borzalmas lett volna azzal szembesülnie a családnak, hogy hazavárnak és füstbement terv lett a leszerelésem.

A nagy leszerelési lázban ottfelejtettem a parancsnokom szekrényében az akkor divatos orkánkabátomat. Egy csomagba helyezett levélben kértem a volt katonatársaimat, hogy a mellékelt postai díjért küldjék utánam. Na ezek aztán mellékeltek a kabáthoz lőlapot, kerámiakorongot meg néhány soros levelet. Tudatták velem, hogy a parancsnokunknak is ízlett a pálinka.

Leszerelésem után két hónappal - most már nem őrnagy elvtárs - Balogh Sanyi bácsi a családjával Hajdúszoboszlóra jött üdülni. Egy vasárnap elutaztunk hozzájuk, kellemes napot töltöttünk együtt.
 

Baráti üdvözlettel:
 

Kóbor György

EPILÓGUS

Oláh Jani bácsival és Balogh Sanyi bácsival évekig küldtünk egymásnak üdvözlőlapot.

1989-ben, leszerelésem után tizenhét évvel a feleségemmel meglátogattuk Balogh Sanyi bácsit. Nagy volt az öröm mindkettőnk részéről. Nem nekem, hanem a feleségemnek tartott beszámolót a katonaidőmről. Pontosabban emlékezett a velem kapcsolatos dolgokra mint én. Elmondta:

- Ott volt a katonakönyve meg az állandó kimaradási engedélye a fiókomban. Megengedtem neki, hogy távollétemben is kiveheti. Nem ment sehová. Ha mégis menni akart előre bejelentette. Inkább odabent ütötte el az időt. Rá lehetett bízni a fegyverszobát, a lőszerkészletet.
Felemelő érzés volt hallani. A többi katonát - amíg én ott voltam - nem fogadta ennyire a bizalmába. Nekem akkor ez nem tűnt fel. Természetesnek vettem a dolgok menetét. Valószínű, hogy a fent leírt dolgok miatt ragaszkodott volna ahhoz, hogy maradjak továbbszolgálatra.

Negyven év távlatából ítélve rövid idő volt az a másfél év, amit mellette töltöttem mint alárendelt. Akkor a becsületes embert láttam benne. Később tudatosult bennem, hogy baráti volt a viszonyunk.
 

*************************

Levél a tanszék egy tisztjétől, a volt parancsnokomtól, Balogh Sándor őrnagytól.


Kedves Gyurikám                                                      /: pakulár isten :/



Ne haragudj, hogy zavarlak, de kellemes hírt közlök. Ugyanis realizálódott a munkásőrséghez beadott dolog. Azt remélem tudod, hogy a kunhegyesi lőtér 1 évig garanciális volt És addig nem lehetett a „macskafarkát” (a célmozgatógép találatérzékelőre benyújtott újítás) beépíteni 1972 nyarától 1973 nyaráig. Az elmúlt év /: 1973 :/ őszén türelmetlenkedtem és megsürgettem, ami jó volt mert szinte a feledés homályába került, az országos pság-on menetközben más lett az újítási felelős.

November második felében személyesen beszéltem az újítási felelőssel - aki Bp-ről volt – és egy kis súlyemelő gyakorlat /: borovicskával stb. stb :/ után egyre pozitívabb állást foglalt - mert ilyen is szükséges a cél érdekében. Majd e hó 17.-én /: tegnap :/ üzenetet kaptam, hogy Bp-ről itt van az illetékes és menjek be a megyei pság-ra. Közölték, hogy 3 db „Ady”, de fejenként. Megadtam a régi - általam ismert címedet, és postán fogják küldeni. A levelet is azért küldöm, hogy ha esetleg azóta a szüleidtől máshová költöztél kísérjétek figyelemmel, nehogy a „dohányt” visszaküldjék.
Ha megkaptad, igyál egy …… nagy korsó sört kísérővel „CS vitaminnal”- mint ahogy mi is cselekedtünk tegnap /: 17 :/ du., majd tájékoztass levélben a hadi helyzetről. Mert a lényeg megvan - ha késve is - ami a fő.
Egyébként hogy vagytok? A kis „pakulár” két vállra fektetett-e már, vagy esetleg „kiütéssel győz”

Üdvözlöm a „volt menyasszonyod” és az egész családot.

Szolnok, 1974.01.18.

Sanyi /: az öreg pakulár :/

A kollektíva + lőteresek.


*******************************************************************************************************************************************

Levél a tanszék egy másik volt tisztjétől, Oláh János nyugalmazott alezredestől, (Nagyapitól)

Ebben a levélben szomorú eseményeket közölt Jani bácsi.
 

***********************************************************************

Szolnok. 1995.12.22.


Kedves Gyuri és családja!

A hozzám küldött karácsonyi jó kívánságokat köszönöm szépen.
Tudatom, ha eddig nem tudattam, hogy a feleségem – Irénke – ez év júliusában két hónap alatt – vastagbél rákban – meghalt. Így jelenleg egyedül vagyok csak a fiam Jánosék laknak itt. A leányomék Budapesten laknak. Irénke Budapesten a honvéd kórházban halt meg. Hamvasztás a temetés volt itt Szolnokon. A hamvai itthon a lakáson van.
Tehát ez van velem. Halála óta már 3szor voltam kórházban mivel cukorbeteg vagyok.
Kívánok a családodnak nagyon jó egészséget. A gyerekek már nagyok? Gyuri dolgozol valahol? A feleség hogy van egészségileg?

Nagypapi



Egy mellékelt képeslap:

*************************
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és
Boldog Új Évet kíván

Nagypapi

***************************

Leszerelés után negyven évvel:

2012. március 27.-én, közel negyven évvel a leszerelés után feleségemmel meglátogattuk a volt katonacimborákat, Törökszentmiklóson Dombóvári Dezsőt és Balla Imrét. Velük már tavaly is volt találkozó a múzeumi Kapitalista Szombaton.
Szolnokon Szervánszky Mihályt, aki a Kilián gyengélkedőjén szolgált sorkatonaként, mint sebesültszállító gépkocsivezető.
Nem sok időt tudtunk beszélgetni, de felemelő érzés ezekkel a nagyszerű emberekkel ennyi idő után találkozni. Igazi, nemes emberi gesztusra vall - a családtagjaikat is ideértve - hogy örömmel fogadtak bennünket.

Felkerestük a volt parancsnokom, Balogh Sándor lakását is. Már más lakik benne. Sanyi bácsival 1989.-ben találkoztunk személyesen, 1995.-ben kaptam tőle utoljára képeslapot. Azóta nem tudtam informálódni személye felől. A régi ismerőseitől szembesültem a szomorú hírrel. Távozott közülünk. Nagyon rendes ember volt. Nyugodjon békében!

Nem megnyugvás a hír számomra, de így nem vagyok bizonytalanságban. Emlékét megőrzöm.

Baráti üdvözlettel:
 

Kóbor György