1970. december 9.-én történt a következő sztori. Ezt a dátumot onnan tudom pontosan, mert azon a napon fénykép készült rólam az írásban szerepelő szovjet őrnagy társaságában a Kilián lőterén, és a fotó most is meg van hátoldalán a dátummal.

Második napja, hogy ki lettem vezényelve a lőtérre. Első lövészet, amin élesben asszisztálnom kellett. Szovjet katonák jöttek lövészetre egy szolnoki laktanyából. Elég mostoha volt reggel az időjárás, semmi kedvünk nem volt a ceremóniához, de a parancs az parancs volt, végre kellett hajtani. Járművön érkeztek, egészségügyi személyzet, mozgókonyha, fegyvermester, szóval teljes önellátó karaván. ( A sorkatonák ponyvás teherautón, a plató két oldalán egy – egy sor lóca, rögzítés nélkül. El lehet képzelni, ne adj isten egy karambolnál mi történhetett volna. A tisztek és tiszthelyettesek buszon utaztak. Aki emlékszik még a rendszerváltás előtti időkre, láthatott ilyen járművet. Az eleje, vagyis a motortér „csőrös” teherautóé masszív lökhárítóval. Az utastér egyterű, benne a vezetőfülke is. Természetes klimatizációval, nyáron fűtött, télen hűtött kivitelben. Aki volt katona, tudja, mi a STOKI. Aki nem volt katona, most megtudhatja: vasvázas hokedli, az ülőlapot öt darab léc alkotta öt-öt centis hézagolással. Lecsúszni nem lehetett róla és szellős is volt. Az autóbusz vezetőnek a stokija rögzítve volt a padlóhoz. Az utasoké? Az nem volt rögzítve sehová. Össze vissza pakolták, ki hová akart ülni. A gazdátlan stokik a busz hátuljába voltak csomóba dobálva. Ebből eredően nem lehetett megállapítani a szállítható személyek számát. A lényeg az volt, hogy időben odaérjenek és ne érje a lábuk a földet. Ilyent azért az MN–ben nem lehetett látni.

Igen, a szovjet altábornagy is ezzel a busszal jött a lőtérre. Nem volt olyan, hogy őt engedik előre kiszállni. Majd kiszállt, amikor rákerült a sor a kiszállással. A stokikat ugyanis el kellett rakni láb alól, hogy a következő katona odaléphessen az ajtóhoz).
A szabályzat értelmében jelentkeznünk kellett a lövészetvezetőnél. Később kiderült, hogy még a magyar tisztek között is alig találtuk a káoszban az említett beosztású személyt. Hát még a továrisoknál?! Meg egyáltalán nyelvi nehézség miatt csak értetlenkedni tudtunk. A parancsnokom úgy igazított el, hogy tolmácsot hoznak magukkal. Még akkor nem nagyon mertem „visszakérdezni”, hogy és ha nem lesz tolmács? Na mindegy!

Egy komoly tekintetű őrnagy szállt ki elsőnek a buszból. Határozottan a célmozgató kezelőhelyiség felé, azaz felénk vette az irányt. A társam dörzsöltebb volt, odébb húzódott. Tisztelgésre emeltem a kezem, az őrnagy is viszonozta egy „tábornoki” tisztelgéssel. A szemembe nézve nyújtotta a jobb kezét. Na hát erre nem számítottam, zavaromban alig találtam meg a kezét. Tovább a szemembe nézve érthetően, és tiszta magyar hanglejtéssel mutatkozott be:

- Zdrásztvuj! Já Fjodor Szegedi.

Én is eldadogtam a nevem. Mire ő:

- Ahá, tü Jura!

Rábólintottam. Kérdeztem, hogy van–e tolmács? Oroszul csúszott ki a számon. Erre ő:

- Tü perevodcsik! Tü znájes pá russzkij!

Hiába ellenkeztem, nem fogadta el. Azt se tudtam, melyik lábamra álljak. Elvégre csak katona voltam és nem a KGST piacon alkudtam a ruszki kofákkal. Magyaráztam, hogy nagyon kicsit tudok csak oroszul. Azzal zárta a dumát, hogy:

- Nye problém!

Közben körénk gyűlt a többi tiszt, meg tiszthelyettes, voltak vagy tizenöten. Feléjük fordult és rám mutatott. (a társam továbbra is summantott). Mindegyik azzal kezdte, hogy zdrásztvuj. A nevét egynek se tudtam nemhogy megjegyezni, nem is értettem. Barátság és derű áradt a tekintetükből.
Egészen megjött a bátorságom. Az nem fért a fejembe, hogy ez a Fjodor miért nem úgy hangsúlyoz mint a többi? Odaléptem hozzá és a parancsnok kiléte felől érdeklődtem. A hüvelykujjával adott nyomatékot maga felé bökve:

- Já komangyír.

Közben ki kászálódott Bandi bácsi, a már említett lőtérgondnok. Így már én se éreztem magam bizonytalanságban. Az öreg tudott gagyogni oroszul, de azt furcsállottam, hogy amit magyarul mond, azt is érti az őrnagy. Közben egy sztársina – aki ismerte az öreget – elcsalta egy autó mögé. Az öreg grimaszokat vágva jött vissza, dörgölte a száját. Rögtön rájöttem, hogy mi célból mentek az autó mögé.
Bandi bácsi intézkedett, kitelepítettük a célmozgató gépeket (első ilyetén bevetésem volt). Ekkor már jött a társam is. A célok mozgatása egyszerű művelet volt. Időnként ott volt velünk az őrnagy is célmozgató helyiségben. A társammal szóltunk néha egymáshoz, az őrnagyról lerítt, hogy érti, miről van szó. Akárhogyan is fordítottam magyarra a nevét, Ferenc Szegedi-nek felelt meg. Megfordítva: Szegedi Ferenc. Vettem a bátorságot és megkérdeztem:

- Továris major! Vász znájet po vengerszkíj?

Mintha nem értené, félre fordította a fejét, nem reagált. Dél feléig ment a lövészet zavartalanul. Ekkor egy gép meghibásodott. Az őrnagy leállította a lőgyakorlatot, ahogyan a szabályzat előírta, a tűzvonalból elvezényelték a katonákat. Ezalatt a társam megint lelépett. Azt se tudtam, mihez kezdjek, jött a lámpaláz. A lőtér kiürült, ekkor szólt nekem az őrnagy:

- Masina nye rabótájet! Igyos büsztro-büsztro!

Elindultam, morogva:

- Gyorsan az apád f..( kimondtam, hogy mijét).

Valaki magyarul szólt utánam, de az őrnagy orgánumával:

- Gyere vissza!

Lebénultam. Vagy öt lépést tehettem meg, valahogy visszafordultam. Ekkorra átvillant a tudatomon, hogy náluk létezik a testi fenyítés. A keze a pisztolytáskán volt. Nem tudtam, mit akarhat. Barátságos mosollyal intett magához azzal a kezével ami az előbb még mintha a fegyverért nyúlt volna. Tiszta magyarsággal mondta:

- Menj ki és tegyetek a hibás gép helyére egy jó gépet!

Egyszerűen nem tudtam feldolgozni ezt a villámcsapást. Megint szólt:

- Na indulj már, majd a fiúk segítenek.

Száz méterre kellett mennem. Egy örökkévalóságnak tűnt. Mint kiderült, ezeknek a jóembereknek –a sorkatonákat is ide értve – ismert volt a lőtér. Már nem is egyszer jártak itt. Mire kiértem, a fiúk hozták a tartalék gépet, nem hagytak semmihez hozzányúlni, örömmel segítettek. Megköszöntem nekik. Csak már meg vissza kellett menni.

Az őrnagy beindította a lövészetet. Egy katonáját meg a társamat – aki ekkorra már előkerült- megbízta a célmozgatással. Intett, hogy menjek vele. Megint inamba szállt a bátorság. Ahogy kiléptünk az ajtón, magyarul szólt. A társam lebénult a meglepődéstől, én sokk alatt voltam. A világ legtermészetesebb hangján mondta , persze magyarul:

- Gyere, menjünk be Bandi bácsiékhoz, kapjunk be valami melegítőt!

Vagy húsz métert kellet mennünk. Beléptünk, Juliska néni:

- Jó napot Feri! Hogy van? Régen láttam.

Az öreg lapított, hallgatott. Feri kért a Juliska néni pálinkájából egy- egy fél háziszőttest, Bandi bácsin látta, hogy már elege van ebből a fajtából. Neki nem kért. Közben nem tudtam, melyik lábamra álljak. Az egyik poharat a kezembe nyomta, koccintásra emelve mondta :

- Szervusz! Tegezzél! Ferinek szólítsál!

Koccintottam, de nem tudtam szóhoz jutni. Ugyanaz a cukorból főtt pálinka, amit tegnapelőtt este ittam. Egy korábbi írásomban már ecseteltem, hogy majd szét vetette a fejemet. Valahogy csak leeresztettem. Leültünk. Feri törte meg a csendet. Hozzám szólt:

- Ugye te Szabolcsba való vagy?

Értetlenül bólintottam.

- Hallani a dialektusodon. Én is az vagyok. Nyíregyházán születtem.

Én csak hallgatni tudtam, meg figyeltem, de már elszállt belőlem a félsz.

- Amikor Munkácsot Magyarországhoz csatolták akkor költöztünk oda. Aztán megint vissza lett csatolva Ukrajnához. Így maradtam szovjet területen.

Nagyon barátságosan beszélt, tiszta magyarsággal. Elnézést akartam kérni az incidensért, de nevetve belém fojtotta a szót. Először is nem tartottam illőnek, hogy én tegezzem őt.

- Azt hogy ön tegezzen, elfogadom - mondtam.

Erre ő:

- Negyven éves vagyok, ne akarj azzal öregíteni, hogy magázol. Nálunk az az elterjedt szokás, hogy a magyar katonákkal természetes a szovjet tisztek pertu viszonya.

(Tényleg így volt, szovjet altábornagy is volt kint más alkalommal a lőtéren, azzal kezdte, hogy szervusz! De az „u” betűt úgy kihangsúlyozta, érthetővé vált az oda-vissza tegezés felajánlása).

Megkérdeztem:

- Mire volt jó, hogy délig nem szóltál magyarul?

Mire ő:

- Tudtam, hogy valamit kiszedek belőled, amin végül is csak nevetni lehet.

Aznap délután készült rólunk fényképfelvétel. Nagy haverok lettünk, sokat beszélgettünk, ha kijöttek a lőtérre. Olyan dolgokat mondott el, amire az akkori hazájában gondolni sem volt szabad.
Elmondta, hogy műszaki (villamos, vagy gépész) vonalon szeretett volna érvényesülni, de a Szovjetunióhoz csatolt területen élő őslakosokat nem tartották arra érdemesnek, hogy szakmát tanulhassanak, vagy netán felsőszintű oktatásban részt vegyenek. Ha nem akart kolhoznyik (paraszt) maradni mint a szülei, egyetlen kiugrási lehetősége a katonai életpálya maradt. Ehhez jó kádernek minősült, mert a szülei be lettek kényszerítve a kolhozba. Azt várta, hogy mikor rendelik haza a külföldön állomásozó szovjet csapatokat. Nem tudta, hogy milyen lehetősége lesz akkor, de itt akar maradni. Így mondta:

- Itthon akarok letelepedni.

Egyszer megemlítettem:

- Nem félsz hogy ezeket a dolgokat kikotyogom illetéktelen helyen és bajod lehet belőle?

Érthető és logikus kérdést tett fel:

- Te azt mondod, hogy én ezt mondtam, én azt mondom, hogy nem mondtam. Mit gondolsz melyikünknek fognak hinni?

Igen. Tökéletesen megértettem. Igaza volt. Ettől függetlenül elismerte, hogy ő is, meg a többi katona is a hatalom eszköze. Mint ahogy mi is azok voltunk.
Barátságos embert ismertem meg benne. Náluk divat volt, hogy az elöljárók „nagy betűvel” szóltak a katonákhoz. Tőle az ilyen megnyilvánulás idegen volt. Normál hangnemben szólt a szoldátokhoz. Nem féltek tőle a fiúk, de minden szavára ugrottak.
Már egy jó idő eltelt, amikor a parancsnokomnak el mertem mondani a poént. Akkorát röhögött, majd lefordult a székről. Kiderült, hogy ő is ismeri Ferit. Belevaló embernek titulálta. Kortársak voltak, mindketten 1930.–as születésűek.
Epilógus: Nem tudom, hogyan alakult a Feri sorsa. Még most is eszembe jut. A hatvanadik születésnapja környékére esett a szovjet csapatok kivonulása. Elgondolkodtató, hogy milyen lelki tusa zajlik egy olyan emberben, aki azt mondja, hogy:  Itthon akarok letelepedni.

Baráti üdvözlettel:
Kóbor György