|
Szervusz Sanyi!
Most nem az én történetemről írok, hanem az írás a
címében említett dolgokról szól. A
piros betűs beszúrásokat Balla
Imre tette.
A sorállományú katonák étkeztetése és szociális
ellátása a Kiliánon 1970 és ’72 közötti időszakban.
Ott kezdem, hogy a mindenkori igénybevételnek
megfelelően állították össze a menüt. A kész ételeknek meg
volt a kellő kalóriatartalma. Sok esetben még nagyobb adagot
is kaptunk a megszabott mennyiségnél. A gyümölcs volt az,
amiből többet kaphattunk volna, de csak annyi jutott. Ez a
téma egy alkalommal a tisztes zászlóaljnál került felszínre.
Verner Tamás nevű szakaszvezető fogalmazta meg egy röpke
mondatban. Tulajdonképpen igaza volt, de nem tehettünk
semmit, a dolgok maradtak a régiek. A tápértékkel nem is
volt semmi baj. Aki elfogyasztotta, – márpedig meg lehetett
enni az ételek kilencvenkilenc százalékát – tartotta a
bevonuláskori súlyát. Volt, aki szedett fel néhány ujjnyi
zsírréteget. Akadt
olyan is, akinek a gyomra ha bevette is a kaját, kivetette.
Élő példa volt erre Miklóska Lajos beatricsés
(akkor
Korong zenekaros)
gitáros. Addig szimulált és fogyott, míg végül leszerelték.
Majd szétmentem a
pipától amokor megláttam a Táncdalfesztiválon, teljesen
kikupálódva.
Az
természetes volt, hogy nem várhattuk el az otthoni ízeket és
nem ülhettünk abrosszal leterített asztalhoz . De azért
akadt egy pár „ételkülönlegesség”:
Barna kenyér: Csak ez volt. Fekete is volt, savanyú is
volt, szikkadt is volt. Nem volt más, eszi - nem eszi alapon
meg kellett enni. Némelyik gyerek galacsint gyúrt belőle,
azzal dobálózott. (Erről majd később szólok). Legjobban a
galacsinhajtó bogár
örült volna neki.
A friss kenyeret
amelyet a kenyérgyárból (?) hozták ki sem adhatták. A kenyér
minimum 2 napos volt. az ügyeletes szakács mondta meg
melyeket lehet szeletelni." először hosszában ketté vágod,
majd keresztbe úgy, hogy max 2 cm vastag legyen "
Rizses lecsó: Az alapanyagok a nevében szerepelnek.
„Kötőanyaga” paradicsom sűrítmény (5
literes üveges kiszerelés), ettől kapta azt a
jellegzetes kesernyés-savanykás aromát, amit nem lehetett se
utánozni, se hamisítani. Mindenesetre kitűnő táptalaja volt
a gyomorégésnek. Két lehetőségem volt: vagy nem ettem meg,
vagy csak annyit, hogy eltűrhető legyen a gyomorégés. Később
ezen szódabikarbónával segítettem.
Gyíkhús: Némi hússzilánk, porcdarabok, szójaliszt meg
miegymás összedarálva, felfűszerezve, (netán patadarab?
patkószeg?) úgy-ahogy megfőzve, kettő kilogrammos dobozban
szervírozva. Az íze nem volt hasonlítható semmihez, mivel
nem nagyon volt neki ilyetén jellemzője. Rendszerint hideg
élelemként kaptuk. Egy doboz tartalmán húsz ember osztozott.
Ehhez járt kettő darab kettő kilós kenyér. A kenyeret még el
is lehetett osztani. De a gyíkhúst? Mint a mesében, amikor a
róka felezte a sajtot a mackóknak. Hol az egyiknek, hol a
másiknak jutott kisebb darab. Tekintettel a gyíkhús említett
tulajdonságára, soha nem lett hajcihő az osztozkodáson. Sőt!
Még fel is kínáltunk a részünkből egymásnak. Nem nagyon
repestünk érte. ( Egy epizódot ehhez is fogok fűzni).
Vagdalt hús (zöld cimkés): Jól fogyasztható volt
vöröshagymával, és lopott ( kenyérosztó által
adott) kenyérrel
Műanyag kávé: tejpor, valamilyen édesítőszer és még
valamilyen porított anyag keveréke meleg vízben elkeverve.
Enyhén édeskés ízű lötty. Mint minden folyadékot, ezt is meg
lehetett inni. Néha egy kicsit savanykás ízű volt, akinek
nem ízlett, nem itta meg.
Bivalytej: cikória vagy árpakávé édesítőszerrel
megvadítva. Fekete színéről kapta az elnevezést.
Tevehús: Majdnem fekete színű, inas, rágós, megfőve
száraz hús. Én marhahúsnak saccoltam, de a szakácsok
állították,
hogy tevehús. Úgy voltam vele, legyen tevehús. Megszeretni
soha nem tudtam, de mivel nem volt más, megettem.
C-154 tipusú tea: amely 200 lit vízhez 24 doboz
citrompótlót, és 1 vászon zsacskó tea fű (teljesen
ismeretlen fajta, mert hát minek kellett volna tudni.
Egyesek szerint bromid is volt benne, a nemi vágy
csökkentése miatt, de én állítom, hogy nem igaz.
Körülbelül ennyi specifikus ételünk volt. A többi étel
az akkori civil üzemi étkezdei koszt minőségű volt. Volt aki
örökösen kifogásolta, volt aki különösebb kommentár nélkül
elfogyasztotta. Egy biztos, meghalni nem lehetett tőle. Hát
akkor?
Már említettem, hogy a kenyérből galacsint gyúrtak és azzal
dobálóztak. Bennem valahogy ez ellenérzést váltott ki.
Bennünket, parasztgyerekeket arra neveltek, hogy a kenyér a
legfontosabb élelem. A búzát életnek nevezte a parasztember.
Ezekből eredően nem volt szabad a kenyeret csak étkezési
célra használni. Ha rászáradt az emberre, állatokkal etették
meg. Eldobálása, vagy vele való játék a kenyér meggyalázását
jelentette. A kölyöknek ezeket a dolgokat veréssel díjazták.
1971. júniusában tartalékos katonai bevonulás volt a
Kiliánra. A lőtéren ismerkedtem meg egy tartalékos tiszttel,
civilben egy termelőszövetkezet agronómusaként
tevékenykedett. Beszélgetéseink során az volt a meglátásom,
hogy szívügyének tekintette a feladatát. Szidta a HM le és
felmenőit, hogy pont aratás ideje alatt kellett bevonulnia.
Egy alkalommal a sorállományú étkezdében ő volt az
ügyeletes. A helyiségben rendszerint egy fajta
hang-összhatás uralkodott, ami beszédfoszlányokból és
evőeszköz csörömpölésből tevődött össze. Hogy tőlem öt
méterre mit beszéltek, nem lehetett érteni. Egy ilyen
hangeffektust hallgattatott el egy éktelen csattanás. Az
történt, hogy az említett agronómus megelégelte a
kenyérdobálást és a hozzá legközelebbi dobálónak lekent egy
nyakast. Síri csend lett. Ekkor ordította el magát az
agronómus a kiskatona közeli rokonát emlegetve:
-
Tudod hogy mit művelsz te hülyegyerek? Tudod te hogy mennyi
verejték tapad ahhoz amivel te játszol? Nem tanítottak meg a
szüleid?
Olyan mérges volt, azt hittük fejét veszi a katonának.
Pillanatok alatt ott termett hívatásos állományú
konyhaügyeletes: Zabodár Pál zászlós. Látta az esetet. Kis
híján ő is lekevert egy balkezest a srácnak. Visszafogta
magát, csak megfenyegette a fiút, hogyha mégis elmenne
panaszra, tenni fog róla, hogy amíg le nem szerel nuku
hazamenetel. A gyerek láthatóan örült, hogy ennyivel
megúszta.
Zabodár zászlósról azért írom, hogy majdnem lekevert egy
balkezest, mert a jobb kézfeje hiányzott. Vírtusból a feje
fölött robbantott el egy kézigránátot, mondván előtte, hogy
a romboló hatás csak fel irányba érvényesül. Nem lett igaza.
A parancsnokommal szesztestvéri viszonyban állt, innen
eredően szűk körben Pali bácsinak szólítottam. Nem volt
rossz ember, de a katonákkal betarttatta a fegyelmet. A
tányérsapka rendszerint a bal fülére volt tolva. Ugyanis az
volt a szokása, hogy a csonkolt kezével mindig a jobb
halántékát dörgölte, és a sapkát áttaszigálta a feje bal
oldalára.
A gyíkhúsról mint említettem, hideg élelemként kaptuk. A
tiszt helyettesi növendékeknél múlattam az időt, amikor
kitalálták, hogy a kettő kilós doboz konzervet felmelegítik
a széntüzelésű kályhán. Láttam amikor rátették , aztán
elterelődött a figyelmünk. Egyszer csak egy éktelen pukkanás
kíséretében elsült a doboz. Ha láttál már ilyen fiaskót
kedves Olvasó, akkor tudod, hogyan nézett ki a helyiség a
mennyezettől kezdve a katonákon át cakk-pakk minden
berendezéssel együtt. Ha nem láttál, én csak így tudom
ecsetelni: mint gólyafészek alatt a gyalogjárda. A robbanás
oka az volt, hogy a „sippantó” nem nyitotta fel a dobozt.
Még annyi hozzáértése sem volt, hogy legalább egy lyukat
szúrjon rá. Én nem sokat kaptam, de ahhoz elég volt, hogy a
takarítás elől elhúzzam az irhámat. A vége az lett, hogy az
egész helyiséget átmeszelték a fiúk.
A sorállomány étkezdéje és étkeztetése:
Négyszáz személyes egylégterü létesítmény. A méretét csak
megközelítőleg írom: kb. 15x20 méter. A bejárattól kezdődően
a faltól egy méter távolságra vascsőkorlát vezetett az
ételkiadó helyig, onnan még egy pár méteren ugyancsak ennek
a korlátnak a folytatása „terelte” a bakákat az étkezőtérbe.
Hosszú asztalsorok, deszkalócák alkották a „bútorzatot”.
Amikor bevonultam, az étkezde tatarozás alatt állt. Egyetlen
ablakban sem volt üveg. Olyan huzatos volt a helyiség, hogy
az embernek a fogát majd ki vitte. És a tatarozás egész
télen zajlott, beleértve az oldalfalak és a mennyezet
vakolását is. Fűtés a környéken se létezett. Amit ma
bevakoltak vagy lesimítottak, reggelre kihajtott rajta a
jégvirág. És még egy másik előny is származott ebből, nem
pergett le a vakolat egész télen. A benti hőmérséklet
egyezett a kintivel. Az ételosztásra sorakozókat belepte az
ablakokon beszállingózó hó. Az evési időt mindez nagyon
lerövidítette. Természetesen téli gyakorlóruhába öltözve
étkeztünk. Az ételt „csajkába”adagolva
kaptuk, A kanálkészlet mindig az erre a célra kialakított
nadrágzsebben volt.
(Pontosítva azzal, hogy ez a zseb az egyéni sugárdózis-mérő
helye lett volna, amit persze a két év alatt nem is láttam.
a készlet végtelen praktikus módon volt kitalálva . A
konzervnyitó hajlított hüvelyébe pont belefért a kanál,
villa, és a "lapkés" .)
Az étkészlet
elmosogatása az étkezde
előtt a szabadban telepített kb. tíz méter hosszúságú
lemezvályúnál történt. A vályú fölött végigfutó csővezetékre
méterenként vízcsap volt szerelve. Ebből egész télen folyt a
víz, nehogy elfagyjon a berendezés. Na és milyen víz folyt
belőle? Hideg. Ezzel kellett elmosni az étkészletet.
Gondolni lehet, hogy mit lehetett lemosni mosószer nélkül az
edényről? Semmit!!! A kanállal más volt a helyzet: tisztára
nyaltuk, eltettük a zsebbe. Még van itt két nyitott kérdés:
hová tettük az ételmaradékot és hová folyt a vályúból a
mosogatóvíz? Az ételmaradékot kétszáz literes vashordókba
ürítettük, ezt naponta többször elszállították a laktanya
sertésnevelő telepére. A vályúból a víz az esővíz-elvezető
árokba folyt. Mivel semmi szennyezőanyagot nem tartalmazott,
nyugodtan folyhatott oda. Ugyanis a hideg víztől még inkább
rádermedt az edényre az ételmaradék.
Azért mégse lehetett állandóan mosatlan edényből enni.
Ügyeskedett a katona. Télen a szenes kályhán melegített
vizet a csajkában. Ugyanis a laktanya széltében-hosszában
nem lehetett találni víz melegítésre alkalmas akármit. Mi,
lőteresek könnyen hencegtünk. Üres, lemezből készült
lőszeres dobozt használtunk ilyen célra. Nyáron a napon
langyosítottunk vizet. Aki akarta, ott is feltalálta magát.
’71 tavaszán befejeződött az étkezde felújítása. Ja, azt el
is felejtettem említeni, hogy étkezéskor is folyta munka.
Ahol dolgoztak, pont ott nem étkeztünk. Hogy a malter néha
közénk csapódott? Hát istenem! A tatarozás befejezésével
kimondottan kulturált ellátásunk lett az étkezdében.
Megszűnt a huzat. A csajkát eltehettük. Tálcás kiszolgálás
lett bevezetve. Étkezés után a tálcát
visszavittük, a konyhai személyzet
mosta el.
(Több ok miatt sajnos a két év alatt 60- szor voltam
konyhamunkás. Igaz a második időszakban már tisztes voltam,
de az előtt szinte minden 3. napon. Benne voltam a 27 láda
burgonya pucolásában, a kenyérosztásban, és a mosogatásban.
Lehet, hogy azt szerettem? Persze Ott nem zavartak,nyugis,
bár aki már mosogatott 100 lit edényeket, tudja mit jelent.)
A tálca rozsdamentes acélból
készült, kerekített oldalú háromszög benne két nagyobb
és egy kisebb
átmérőjű bemélyedéssel. A mélyedésekbe műanyag tányérkák
jártak. Na ezeket a tányérokat nem adták ki forgalomba,
hanem a mélyedésekbe mérték az ételt. Egyikbe a levest,
másikba a második fogást, a kisebb mélyedésbe a
savanyúságot. Ez rendszerint üresen maradt. Addig nem volt
baj amíg az asztalhoz menet meg nem lökte egyik a másikat.
Ha ez bekövetkezett, egybelöttyent a leves a második
fogással. Ebből se lett palotaforradalom, katonaságnál
voltunk.
Eljött ’71 nyara. Az odafagyott vakolat kezdett leperegni a
mennyezetről. Egy gyerek pont a tálca fölé hajolt, amikor
rászakadt egy akkora darab, hogy szó szerint letaglózta,
elszédült. Innentől kezdve az egész mennyezetet
végigkopogtatták, ahol kellett leverték a vakolatot. Őszre
végeztek ezzel a hibaigazítással. Utána tényleg elfogadható
körülmények között zajlott az étkeztetés.
Ha summázhatom: a higiéniás körülmények az emberi fogalom
alatt voltak. A jobb ízlésű tisztek, hajózók, főiskolai
tanárok elvoltak hűlve. Igaz pont ők voltak akik szerényen
szemet is hunytak. Valószínűleg, hogy a tél miatt nem volt
vagy tört ki a járvány.
A tisztálkodásról:
Melegvizes mosakodásra csak a gyengélkedő épületében volt
lehetőség. Manapság ez hihetetlenül hangzik, de így volt.
Műhelyekben munkahelyeken csak hidegvíz létezett. A
sorállománynak hetente egyszer volt lehetőség meleg vizes
tisztálkodásra. Aki akart, a sporttanszék melletti
termálvizes medencében lezuhanyozhatott, persze csak este,
lopva. Ilyen téren szerencsés voltam.
A gyengélkedő személyzettel baráti volt a kapcsolatom,
délután bármikor mehettem tisztálkodni.
A
speciális sárga szappan volt még ami semmit nem vitt le a
testről , nem habzott, illatát bolhaűzőnek hívtuk. A
borotválkozás, csak egyéni tükörrel, és zsilettpengés
módszerrel. Pedig engem a fater késsel tanított meg. No oda
nem vihettem. Kaptam viszont egy már akkor is márkás
elektromos borotvát (Braun Sixtant). Volt amikor a félszázad
azzal akart borotválkozni. Persze nem engedhettem.
Sorállományi hálótermek fűtése:
Széntüzelésű kályhával történt, a velejáró porral, füsttel,
salakolással. Nekünk, a három lőteresnek szerencsénk volt.
Olajkály-
hát kaptunk. A fűtőolajat az irodák fűtése terhére
lejmoltuk.
Ruhatisztítás:
Heti rendszerességgel volt
lehetőség ruhaváltásra. Nem a sajátunkat kaptuk vissza.
Forgandó volt, mint a szerencse. Természetes volt, hogy
ruhacsere után néhány gombot pótolni kellett.
Nekem mindíg a méretekkel volt a bajom. Magas voltam, és
szinte mindíg rövid ujjú lett az ing, térdig ért a hosszú
gatya, amely perklis volt, tehát semmi tolarencia.
Derekánál, bokában perkli rögzítette az alsóneműt.
Egészségügyi ellátás:
Ellentétben az akkori mendemondával nagyon is
felelősségteljes volt az egészségügyi ellátás Szakács György
őrnagy parancsnoksága alatt. Ő maga sebész szakorvosként
praktizált. Nagyon is humánusan bántak a katonákkal. Ha
betegségnek csak a gyanúja is felmerült, felvették a
gyengélkedőre. A szimulánsokat természetesen
kipenderítették.
Na de szóljon erről helyettem egy debreceni urológus orvos,
Dr Nagy Attila, aki 1973-ban sorkatonaként szolgált a
Kiliánon. A következő írást küldte részemre:
"Kedves Gyuri!
Akkoriban azon a
gyengélkedőn két főállású orvos volt (Szakács doktor és egy
fogorvos) és egyidejűleg három tartalékos.
Amikor én is ott voltam, a másik két társam egyike fogorvos,
a másik pedig egy elméleti ember volt a Budapesti
Orvostudományi Egyetemről, de ő is nagy odafigyeléssel
kezelte a katonákat. Ezt azért hangsúlyozom, mert akkoriban
mi még a gyengélkedőn is adtunk egész napos, illetve
éjszakai ügyeletet. Ma egy megyei kórházban (pl.
Debrecenben vagy Egerben) sincs egy urológiai osztályon bent
alvó orvos. A gyengélkedőn néhány betegre, természetesen nem
is operáltra jutott egy éjszakai orvos.
Ma pedig a kórházi műtétes osztályon 30-40 betegre sincs egy
ügyeletes.
Ez a különbség, és hát a mi hozzáállásunk is más volt.
Barátsággal üdvözöl Attila."
Nagy vonalakban ennyit a Kiliánon való ellátásról. Se
panasznak, se magasztalásnak nem szánom ezt az írást, ez
volt a valóság.
Baráti üdvözlettel:
Kóbor György
******
Dombóvári Dezső:
Köszöntelek Gyuri!
Fantasztikus részletességgel számolsz be egy –egy témáról,
mellyel maximálisan egyetértek. Talán annyit fűznék hozzá,
hogy nekem is volt „ételkülönlegességem”, az úgynevezett „HITLERSZALONNA”.
Ez nem volt más, mint a tömbösített gyümölcslekvár. Két
szelet kenyér között egy szelet lekvárt kaptunk. Viszont
valóban kedvenc kajám volt a rizses lecsó. Én ebből mindig
repetát is kértem, nekem nem fájt a gyomrom a paradicsomtól.
Mosakodással kapcsolatban az jut eszembe, bizony a
fürdőszoba egy betonvályúból állt, hideg vizes csapokkal, de
túléltük.
Üdv.:
Dezső
******
Szevasztok Srácok!
Hát mindegyik fejezet
megérne egy kismisét!
Üdvözöllek
benneteket:
Balla Imre
|