Decemberi írásomban a Rezső bácsiról szóló történetek kaptak súlyponti helyet. Még van vele kapcsolatos sztori, amit el kell mondanom, azaz hogy le kell írnom.

    A tisztes zászlóalj körlete – mint már arról írtam- az emeleten volt. Hideg időben – hűtőszekrény híján – a kinti ablakpárkányra tették a katonák az élelmet. Többek között befőttes üvegeket. Abban igaza volt Rezső bácsinak, hogy a nem éppen elfogadható látványon felül balesetveszélyt is rejt magában a „kirakodás”. Ezt már egy párszor elismételte, de minden maradt a helyén. A „K”jelű épület - ahol a tanszéki irodák voltak- szemben volt az „M” jelű tisztes épülettel. Én kifelé mentem a „K” épületből, Rezső bácsi befelé jött. Kinyitottam az ajtót, tisztelegve vártam, hogy bejöjjön. Nem jött, persze szokásához híven nem is fogadta a tisztelgésemet. Megállt, és intett, hogy lépjek hozzá. Megtettem. Megragadta rajtam a téli gúnyát – de úgy, hogy azt hittem, eltöri a karomat. Mélyen a szemembe nézett, jobb kezével a háta mögé és fölfelé mutatott.

- Látod? - kérdezte. A szemét le nem vette rólam. Azt se tudtam a meglepetéstől, mit mondjak.

- Na látod vagy nem látod?

Megkérdeztem:

- Mit kell látni?

- Az üveget.

- Hol?

- Az ablakban.

- Igen,- mondom - megvannak az ablaküvegek.

- Nem az ablaküvegek, hanem a befőttes üvegek. Mondjad nekik, mire visszamegyek, tüntessék el mindet !

Elbizonytalanodtam, nem mertem nevetni, csak feszengtem. Beugrott a szikra, hogy az öreg megint melléfogott valaminek.

Rezső bácsi változatlanul a szemembe nézett, és várta a válaszomat.

Nem tudtam, hogy jelentsem, vagy csak mondjam. Csak mondtam:

- Ott nincsenek befőttes üvegek.

Megfordult, megnézte. Mielőtt elengedett, jókorát billentett rajtam.  Elnevettem magam. A szemembe nézve mondta:

- Levették.

Ösztönszerűen megkérdeztem:

- Mit vettek le?

- Hát nem érted? A befőttes üvegeket. Szó nélkül otthagyott.

Nem értettem az egész dolgot. Nem volt szándékomban, de felmentem a századirodára. Előadtam az előbbi esetet. Mindenkiből egyszerre tört ki a röhögés. Ugyanis előző nap ugyanezt eljátszotta egy katonájával – Pálinkás Józsival-, reggeli eligazításkor parancsba adta, hogy mindent szedjenek be az ablakpárkányról. Nem jeleztek vissza, hogy az üvegek le vannak szedve. Az öreg ebből kiindulva – meg sem nézte- abban a hiszemben volt, hogy már megint trehány a banda.

  Természetesen egy pár napig megint volt min csemegézni. Nem arra ment ki ez a csemegézés, hogy magunk között lejárassuk Rezső bácsit. Jó sztori volt.  A „Látod?” szó szállóige volt egy ideig.

                              *************************************

Balla Imre szerint:

Valóban volt egy időszak amikor beszedették az ablakpárkányon levő  üvegeket, így aztán maradt az, hogy esténként tettük ki, reggelig.

                             **************************************

    Másik eset.

Eltávozásra indultam. Rezső bácsival  ugyanazon a buszon utaztunk a szolnoki vasútállomásra. Az állomás akkor volt átépítés alatt. A peronnak kijelölt tér nagy területet foglalt el. Mondhatom, átláthatatlan volt a felfordításból eredően. Megvettem a vonatjegyet, kisétáltam az én indulási helyemre. Ott ácsorogtam, de úgy éreztem, hogy valaki figyel. Oldalra néztem, Rezső bácsi állt mellettem, szó nélkül. Csak nézett rám. Nem tudtam kínomban, mit is tegyek. Nem féltem tőle, de beszélgetést se tudtam kezdeni. Egyszer csak kiböki:

- A kisfiad hogy van?

Meglepődtem, hogy ilyen témába kezdett Rezső bácsi. Összekaptam magam, és válaszoltam:

- Köszönöm szépen, jól.

- Már nagy ugye? Emlékszem, akkor született, amikor újonc voltál.

Hirtelen nem tudtam mit szólni, nem tudtam, hová akar kijutni Rezső bácsi. És ekkor derengett fel, hogy eskü napján egyedül engem engedtek haza, hogy megláthassam az akkor már kéthetes fiamat.

Folytatta:

- Gönczöl őrnagy jött hozzám, hogy egy katona haza akar menni az újszülött fiát megnézni. Nem lehet senkit hazaengedni ! Mit csináljunk ?

- Semmit - mondtam - engedjétek haza !

Gyorsan átvillant a tudatomon, hogy neki köszönhetem az akkori hazautazást. Újjongva köszöntem meg Rezső bácsinak az

egy évvel korábbi emberségét. Ekkor érlelődött meg bennem az a végleges álláspont vele kapcsolatban, hogy ő egy igazi EMBER.

- Ne köszönj semmit, - mondta. Természetes volt, hogy haza kell menned.

Merészeltem megkérdezni, amit amúgy is tudtam:

- Pestre tetszik utazni?

- Miért? Innen hová  megy még vonat?

Mondtam, hogy én Debrecenbe megyek.

- Akkor jóóó! –mondta.

A hangsúlyból értettem, hogy nincs tovább haverfelvétel. Szótlanul ácsorogtunk egymás mellett. Művészien sokatmondóan tudott hallgatni. Kínos volt. Nem mertem otthagyni, de őse tágított. Beállt a vonatom. Mielőtt engedélyt kértem volna távozni, megszólalt:

- Siess, mert itt hagy a vonat! Vigyázzál magadra!  Ezt már egyszer mondta nekem a laktanyában.  Köszöntem, hogy:

- Viszontlátásra alezredes elvtárs!

Egy fejbiccentéssel viszonozta. A fellegekben jártam, hogy Rezső bácsi akiről azt hittem, hogy ki nem állhat - odajött hozzám egy pár emberi szót váltani. Nála ez nagyon nagy elismerésnek számított. Nem

volt szokása sorkatonával - főleg közterületen - beszédbe elegyedni.  Leszerelésemkor derült ki, hogy nem volt tőle félnivalóm. De erről majd később írok.

    Itt megint visszaugrok egy pár szó erejéig.

Arról már írtam, hogy bevonulásom után született a fiam. Most írom, hogy nem engedtek el eskü előtt meglátogatni. Sőt! Valamilyen, az alakulatnál történt incidens eredményeként iskolaparancsban lett korlátozva a sorállományú katonák eltávozásra, illetve szabadságra való elengedése. A frissen esküt tett katonák egyáltalán nem utazhattak haza. Eskü után bevonulás a laktanyába, a fegyver leadása után a laktanya kultúr helyiségében volt lehetőség a látogatókkal, hozzátartozókkal találkozni.

                        ******************************************

   Balla Imre szerint:

   Azon a napon nagyon sok látogató volt. Az eskü után kibumliztak a reptérre. Lesték, falták a szót, mi van velünk, hogy telnek napjaink. A  reptér müv.házának nagytermében nyomorogtunk. Volt néhány gyerek akit ha eltávra nem is, de kimaradásra elmehettek. Miután a rokonok hazamentek, egy pár sráccal lődörögtünk este a városban. Egyre hidegebb lett, és mintha fentről is akarták volna elkezdett esni szépen a hó. Egy dunántúli gyerek kapott egy kisüveges pezsgőt. Megittuk de nem volt kitörő az örömünk visszakellett buszozni. Másnap folytatódott minden ahogy addig.

                       ***********************************

   Ez a parancs már élt, amikor a fiam született. Kihallgatást kértem a századparancsnoknál. Nem engedhetett el. Ígérte, hogy szól az érdekemben. Barsi Jani – rajparancsnokom- látta, hogy el vagyok kettyenve.

- Ne hogy elkeseredjen, - mondta - ez honvédség. Ki kell tartani.

Munkált bennem a bevonulás előtti fogadalmam, hogy túl fogom élni a „missziót”. Ugyancsak bátorított Zsák János törzsőrmester, a hatás kedvéért tegezve:

- Sz.rj egy nagyot az egészre!  Biztosan haza fogsz menni eskü után.

Valamit megtudhatott, csak nem közölhette velem. Ugyanakkor a már említett Csala Lajos – újonc írnok- elszólta magát bizalmasan:

- Csókollak Kóborkám ! Eskü után hazamész. Ez már egy kis reményt adott. Tényleg úgy lett.

    Még mindig Rezső bácsi.

Eligazítás, kihallgatás a folyosón történt. Az eligazítást tartó elöljáró háta mögött volt a század klubhelyiség bejárai ajtaja. Délután volt, gondoltam, felmegyek. Ebben a szokatlan időpontban tartott eligazítást Rezső bácsi. Nem érkeztem engedélyt kérni  továbbhaladásra. Megelőzött. A szokásos kiebrudaló legyintés mellé ennyit szólt:

- Ne lábatlankodj itt!

Visszakoztam. Mindenáron be akartam jutni. Egy óvatlan pillanatban elosontam a háta mögött. Észrevette. Már bent voltam, amikor hallom a hangját:

- Elment ! A katona elment !

Jó passzban volt az öreg, mert a katonáiból kitört a nevetés. Az eligazítás után mondták a fiúk, hogy Rezső bácsi legyintett egyet, megjegyezvén:

- Olyan, mint a parancsnoka !

  Más alkalommal:

    Hogy ne legyen annyira nyomasztó a hálótermek hangulata, a tisztesek ahogyan tudták, ami rendelkezésre állt, azzal próbálták hangulatosabbá, elviselhetőbbé tenni. Otte Ernő nevezetű írnok egy darab farostlemezre ezt-azt rárajzolgatott. Akár expresszionista stílust is rá lehetett volna fogni. Csak hát ezt nem Goya alkotta. Felkerült a falra. Nagy előnye volt neki, hogy véletlenül se lehetett fejjel lefelé felakasztani. Nem volt megállapítható, hogy merre van rajta a fent vagy a lent. A szolgálatvezető irodájában éppen szekcióülés folyt, amikor megnyílt az ajtó. Kilincsmagasságban bekúszott előbb a műalkotás. Pár másodperc múlva egy kéz rajta tiszti kabátujjal. A legközelebb levő katona elvette a képet. Kéz vissza, ajtó becsukódik. A bandából egyszerre tört ki a röhögés. Még nem fejeztük be, Rezső bácsi ajtóstól berontott:

- Ezt a csúfságot meg ne lássam a falon!

Mire magunkhoz tértünk, elviharzott. Jobbnak láttam eltágítani. Már lefelé mentem a lépcsőn, amikor utánam szólt: Szépek vagytok! Mindenesetre aznap már csak este merészkedtem fel a fiúkhoz, amikor már Rezső bácsi nem volt ott. Persze a parancsnokomnak beszámoltam az eseményről. Fene-

mód tetszett neki. No nem a műalkotás, hanem hogy berágott az öreg.

    Balla Imre emlékeztetett egy névre:

- Emlékszel-e Dombóvári Dezsőre?

- Dezsőre persze hogy emlékszem.

(Imre közbenjárására  Dezsővel E-mail-en értekeztünk. A következő rész megírásához egyrészt Ő rázta fel az emlékezetemet). Az újonckiképző zászlóaljnál szolgált mint kiképző rajparancsnok, amikor én bevonultam, szakaszvezető rendfokozatban. Ő a második század kiképzője volt. Időnként mi, az  első századhoz tartozó katonák is voltunk velük közös „bevetésen”. A saját katonái dicsérték. Nekünk is az volt a meglátásunk, hogy emberléptékkel viseltetett az újoncok iránt. Megalázó megnyilvánulást nem tapasztaltunk Tőle.

Egy konkrétumra visszaemlékszem: lövészteknőt ástunk, Barsi Jani és Dezső bírálták el a „munkámat” mondván, hogy jó, elég lesz.

    Eskü után a tanszékre kerültem, hárman voltunk egy „raj”. Ez a létszám honvédségnél nem társaság. Mi amolyan hontalanok voltunk szabadidőben. Az újonc zászlóaljhoz csapódtunk. Itt találkoztam újra Dezsővel. (Csak három hónapig tartott a közös „sors”, Ő februárban leszerelt) Ekkorra már megszűnt közöttünk a magázó viszony, tegeződtünk. Nem éreztették velem, hogy kopasz vagyok. Kiképzési idő után a „tisztesen” töltöttük el szabadidőnk nagy részét. Pezsgő közösségi élet folyt.

Súlyponti elfoglaltság volt a csocsóbajnokság. Fülsiketítő zörgés, a szurkolótábor hangorkánjával aláfestve. Dezső és Gáspár Marci nyerték ebben a  számban a századbajnokságot. Én magam nem tudtam csocsózni, de  a jó haveri kör odavonzott. Ha nem ez ment, akkor valamilyen téma fel lett dobva, pillanatok alatt (néha veszekedésig menő, anyázással is fűszerezett) parázs vita alakult ki. Persze ez a veszekedés csak játék volt. Nézeteltérés sosem lett belőle.

    Gáspár Marci (Gazsi) jó kézügyességgel volt megáldva. Fából faragott kisplasztikákat. Egy élethű, fekvő bivalyt alkotott. A század politikai tiszt közbenjárására benevezett vele HM kiállításra. A kiállítás nyáron volt, Gazsi októberben leszerelt. A bivalyt valahol úgy igába fogták, hogy leszereléséig nem tért vissza. Nem tudom, hogy valaha visszakerült–e a gazdájához.

    Ugyanabban az időben én is készítettem egy MiG-21-es makettet. A pol-tisztnek tudomására jutott. Kért, hogy  nevezzek be a repülőgép makettel. Persze ezt úgy kellett vennem, hogy parancs. Élve a gyanúval, a tanszék tisztjeinek a véleményére voltam kíváncsi. A parancsnokomnak az volt a véleménye, hogy el fogják téríteni a gépet. Még azon a délutánon hozzáláttam egy másik makett megépítéséhez. Olyan jól sikerült, hogy a masinával együtt diszkvalifikálva lettem. Pedig mivelhogy fából készült, cserépkályhába alágyújtósnak megfelelt volna. Más célra nem. Így maradt meg a még ma is meglévő makettem.

    Ha csomagot kaptam, természetes volt, hogy a századnál lett felbontva. Egy ilyen alkalommal Gazsi volt a boncmester. Már előre mondta:

- Srácok! Ezt úgy kell intézni, hogy  Kovácsnak ( a haverjának) ne maradjon.

Valamit megpróbáltam elmenteni Kovács Zolinak. Elvette tőlem. Csak az üres üveg maradt.

   Más alkalommal megint csomagom érkezett. Tudták a fiúk, hogy pár nap múlva hazamegyek. A lőtérről feljövőben felnéztem hozzájuk. Együtt volt a nagycsapat. Félliteres üveg alján kotyogott egy kis pálinka, a kezembe nyomták, hogy:

- Ez a tied!

Láttam, hogy csomagbontás volt. A pia jól esett, de kaja már nem jutott. Ekkor hozakodott elő Gazsi: - - Pénteken úgy is mész haza, nehogy rád romoljon a kaja, elpusztítottuk.

De legalább egy kortyot hagytak. Eszem ágában sem volt neheztelni rájuk. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy biztosan befogadtak maguk közé. És ez tényleg így volt. Ha egy kis kaja vagy pia megkerült valahonnan, aki közéjük való volt, ha egy falatot is de kapott belőle. Nos, Kovács azért maradt ki, mert elcsatangolt valahova. Szóltak neki, de nem jött időre.

   Az első leszerelési parti – amin én is részt vettem – a Dezsőé volt. Ezek a piknikek nem úgy zajlottak, hogy összejött a társulat és folyt a pia. Hogy nézett volna ki, kantint berendezni a zászlóaljnál. Szépen beosztva egyik nap is, másik nap is. Előpia, pia, utópia. A leszerelő örült, hogy szabadul a mundérból, de érzelmileg egy darabot otthagyott magából. A jó haverokat ott kellett hagynia.

   Baráti üdvözlettel:

   Kóbor György