Már korábban írtam a bevonuláskori fogadtatásról. Most – negyven év után – ismertetem az újonc kiképző zászlóalj szervezeti felépítését, majd néhány nevet a katonatársaim közül.

Kiképző zászlóalj parancsnok: Németh Rezső (Rezső bácsi) alezredes, helyettese: Bakos László főhadnagy. Hársvölgyi István főhadnagy szolgálati időm alatt akadémiai tanulmányt folytatott. Zászlóalj politikai tiszt: Csuhaj Elemér őrnagy.

A második század parancsnoka: Pető Ernő százados, helyettese: Mészáros Jenő százados.

Szakasz- parancsnokok: Molnár János főhadnagy, Kiszner Béla hadnagy.

Szolgálatvezetők: Boros Béla törzsőrmester, Farkas József őrmester.

Sorállományú tisztesek: Dombóvári Dezső, Ecseri  Győző, Kenyeres János, Nagy István, Verner Tamás, Gáspár Márton, Varga Zoltán, Kupecki ?,  Makai ?.

 Nagy István, Gáspár Márton, Verner Tamás, Farkas József őrmester (szolg.vez.) Dombóvári Dezső,
Pető Ernő százados (század pk.), - x -, Szabó Péter, Makai ?

(A kép Balla Imre segítségével jutott el hozzánk)
 

Csak a kiképzési időtartamra lettek  vezényelve  az első század kiképzői.

Századparancsnok: Gönczöl József őrnagy.

Szakaszparancsnokok: Harsányi Lajos őrmester, Kocsis törzsőrmester, Zsák János törzsőrmester (róla csak annyit, hogy egy különlegesen jóindulatú ember volt, kiképzés szüneteiben tartotta a lelket az arra rászorulókban).

Sorállományú  tisztesek: Szűcs Balázs, Barsi János, Járvás András, Varga József, Szilágyi ?, Nagy Gábor.

Mindkét század postása: Spácai György.

Újoncok:

Az első század állományába tartoztam, a röpke hat  hét alatt nem volt lehetőség a második század embereivel ismerkedni. Közülük három emberre  emlékszem: Balla Imre, Szabó Antal és Borsi Zoltán.

Az első század újonc létszáma hatvanöt főből állt. Néhány név: Baky Péter, Balogh Imre, Barhács István, Bense János, Bezerédi István, Bódis László, Csala Lajos, Csiha Lajos, Cseppentő Gábor, Domonkos Gyula, Farkas Lajos, Fekete Péter, Géczi Lajos, Gulyás István, Gyulai László,  Győrfi Imre, Illés József, Jamriska József, Juhász István, Katona József, Kádár ?, Kende Tamás, Kiss László, Kiss Mihály, Kóbor György, Kurdics Mihály, Ludmann Lajos, Maráz Ferenc, Máté Gyula, Mikulás Imre, Mocó Géza, Nagy Mihály, Nagy István, Nagy József, Nagy János, Oláh László, Otte Ernő, Polyák ?, Sánta Imre, Sikula József, Sípos ?, Szabó Lajos, Szabó Antal, Szamák János, Szarvas József, Szilágyi Imre, Szilágyi ?, Szintai Ignác, Tacsi Imre, Tajti Imre, Tóth Gyula, Varga László, Veres József, Zagyva László.  Néhány arckarakterre még  emlékszem, de nevet nem tudok hozzájuk társítani.

         A kiképzés folyt a maga rendjén. Az első századnál nem volt atrocitás a tisztesek részéről. Na jó. Volt egy néhány rakoncátlan, zabolázatlan fiú, de ők is betörtek a nyereg alá. Volt néhány gyenge fizikumú, képességeiknek megfelelően lettek terhelve. Nem így a második századnál. Náluk volt két tisztes, akik külön rászálltak ezekre a nem éppen szerencsés emberekre. Sajnáltuk a fiúkat. Pihenőidőben szóvá tettük a kiképzőinknek. Szűcs Balázs nevű kiképzőnk is megunta túlkapásaikat. Egy ilyen atrocitásnál az újoncok előtt megkérdezte tőlük: megmondanátok hogy mire fel játsszátok a fejeteket? Nektek hogy esett volna ha így bántam volna veletek? Valamelyest visszafogtak a tempóból,  de hát ők ilyennek születtek. Mint arra már utaltam, a tiszta búzában is megkerül a konkoly. Eskütétel után vettem rajtuk erkölcsi elégtételt. Nekem ugyan  rosszat nem tettek, csak egy alkalommal próbáltam védelmére kelni egy általuk kiszemelt fiúnak. Durván leállítottak. Nem tudtam szenvtelenül nézni a túlkapásaikat. Nem egyedüli voltam, aki így cselekedett.  Voltak bajtársak akik nem félve a következményektől odamondták a véleményüket.

        Ami az összes „kopasznak” nagy fájdalmat okozott, az az izomláz volt. Pár nap után túljutottunk rajta. Egyetlen baleset történt: Barhács István bajtársunknak a géppisztoly irányzék komoly sérülést okozott a térdén. Hosszú kezelés után állt talpra és a gyengélkedőre került egészségügyi beosztásba. Sajnáltuk mert rendes volt hozzánk. Az egész század, még a századparancsnok  is felnézett rá, 195 centi magasan viselte a sapkát. Alaki gyakorlatok, harcászkodás, szaladgálás, lövészteknő-ásás, miegymás megkerült. Hogy hol is? A FEHÉR SZIKLÁK-nál. Nagy betontömbök hevertek szanaszét egy füves területen. Akkor volt sláger Zorán "Fehér sziklák" című dala. Innen kapták a betontömbök a keresztnevet. Köszönhetően az emberséges kiképzőinknek, játék volt a javából.

       Lövészteknő ásásnál az egyik fiú kiásott egy már téli álmát alvó ürgét. Meglepetésében felugrott és felvette az ártatlant. Több se kellett a második század két „örömkatonájának”, leordították a fiút meg sem győződve arról, hogy miért állt fel. Meglátták a kezében az ürgét, tovább nem érdekelte őket a kiképzés. Elvették szerencsétlen jószágot, egymásnak dobálva szórakoztatták magukat. A mi századunk egyik rajparancsnoka szégyenítette meg őket, mire abbahagyták kisded játékukat. El lett víve a kis állat a közeli kiserdőbe. Hogy mi lett a sorsa nem tudhattuk. Egy kérdés:  Ember az ilyen? Döntse el a kedves olvasó.

        ’70 december 5.-én zajlott le a katonai eskü Szolnokon a Tiszaligetben. Az azt megelőző két napon kivittek bennünket –kimenő ruhában, nyitott Csepel teherautón – gyakorolni a felállást és a díszmenetet. Elektronikus hangosítás nélkül a Kilián fúvószenekara szolgáltatta a talpalávalót. Hol hallottuk, hol nem hallottuk a zeneszót. Akkorra úgy belénk sulykolták, hogy zeneszó nélkül is ment a díszmenet. Az eskü napja igazi hideget hozott. Indulás előtt egy jó órával már kiálltunk szakaszonként az „alakuló térre”.

Jöttek a nyitott Csepelek. Gépkocsira! Irány Szolnok. Civilben igencsak odafagytunk volna a deszkalócához. Akkor oda se figyeltünk erre. Egy célt láttunk mindannyian: találkozni szeretteinkkel. Elkezdődött szertartás. Kurdics Mihály bajtársunk mondta előre az eskü szövegét. Szép parádé volt de bejött egy baki a hangosítással. Egyetlen hangszóróból szólt a zene a díszmenethez. Az indulóponttól kb. száz méterre volt felszerelve. Ahogy közeledtünk a hangforráshoz, egyre szaporábban kellett verni a vigyázzmenetet, mivel a hang egyre hamarabb ért hozzánk. A szakaszparancsnokunk lépést váltott, ezzel megpecsételődött a díszmenet esztétikája. Tajti Imre nevezetű volt a szakasz jobb első embere, én a bal első. Ő tartotta  valahogy az egyenes irányt, nekem a jobb kezem felőli három emberhez igazodva kellett volna tartani. A szakaszparancsnok lépésváltása összekeverte az egész szakaszt. Mindegyik szakasznál megismétlődött. A nem hozzáértő nézők nem igen sokat vettek észre az összevisszaságból, de aki részt vett ilyen díszmenetben annak bizony szemet szúrt.  Pető százados is vezetett egy szakaszt. Volt ahogy volt, lezajlott az eskü. A következő héten hallottuk, hogy a hírzászlóalj illetékesei megkapták a „dicséretet” a hangosításért. Ugyanis oktatófilmnek örökítették meg  az ünnepséget. Az iskolaparancsnok  is jelen volt a ceremónián.

Eddig a kezdetről, most jöjjön a „Még annál is újabb történeteim –negyedik- folytatása.

       Németh Rezső ( Rezső bácsi) alezredesről írok egy pár sort. Egy ízig-vérig katona ember. Az ötvenes évei elején járt, kb. 180 cm magas, széles vállú, szálfaegyenes termet. Szúrós tekintetű, már a puszta megjelenése is tiszteletet követelt, amit Ő is megadott mindenkinek. Korábban a tiszti növendékek alaki és harcászati kiképzésével volt megbízva. Azok a Kiliánon szolgáló tisztek, akikbe Ő sulykolta a mundér becsületét, egytől egyig jellemben rá hasonlítottak. Az Öregtől még mindig tartottak, holott már régen nem voltak tőle függő viszonyban. Ezek a tisztek sorolták a kiképzésükről: Az természetes volt, hogy a vigyázzmenetet minden nap - vasárnap is - gyakorolni kellett. Tisztavatás előtt egy hónappal feltelepült a századdal Pestre, kifulladásig gyakoroltak. Persze Rezső bácsi is velük menetelt. Önhatalmúlag lezárta a Kossuth tér egy részét, a rendőrség is ráunt a mindennapi vele való vitatkozásra, beleuntak, békén hagyták.

       Már a kiképzésünk alatt hallottam felőle ezt, azt, meg hogy jobb tőle félni. Valami azt sugallta nekem, hogy nem egészen így van.

       Nagyon ritkán láttam nevetni. Eskü után naponta legalább egyszer találkoztam vele. Akárhogy tisztelegtem, soha nem viszonozta, egy szempillantással fogadta. Ennyivel beértem. Egyetlen esetre emlékszem, amikor majdnem fogadta a tisztelgésemet. Igen el volt gondolkodva, két ujjával megérintette a sapkáját, de vissza is kapta. Te vagy az? Ennyit mondott és ment dolgára. Majdnem elröhögtem magam, de nem mertem. Soha nem tudtam rajta eligazodni, hogy adott esetben mérges-e vagy sem. Az arckifejezése se barátságos se ellenséges nem volt. Egyszerűen komolyság rítt le róla. Különösképpen nem féltem, de azért tartottam tőle. Azért is tartottam, mert a parancsnokunkkal, Balogh őrnaggyal erős szomszédbarátságban volt. Soha nem láttam őket kommunikálni. A postázandó anyagot mindig én vittem Rezső bácsinak. Azért én mert a másik két fiú kinyögte a főnöknek, hogy tartanak az öregtől. Mindegy volt, hogy ki a futár, így lettem valaki. Ha szabadságon voltam, alig várták a fiúk, hogy visszamenjek. Természetesen tőlem telhetően katonásan kerültem mindig a Rezső bácsi színe elé. A főnökünkkel fenntartott  viszály miatt mi, a három tanszéki katona joggal hittük, hogy nem szívlel bennünket. Egyszer se mondta nekünk az öreg, hogy haragszik ránk. Viszont tiszteseitől  vissza-vissza hallottuk: - Mit kerestek itt a lőteresek? Értettünk mi ebből.

Azért csak odamentünk haverkodni. Az érthetőség kedvéért leírom: A lépcsőfeljáróval szemben volt a

Rezső bácsi irodája. Tőle jobb kézre a folyosón a Pető századosé, utána a századiroda, végül a szolgálatvezetőké. Az irodákkal szemben, a folyosó másik oldalán volt a ruharaktár. Itt megállok pár szóra. A ruharaktárnak nevezett helyiségben zajlott a nem nyilvánosság elé való élet. Kártyaparti, alkalmi ivászat, adott esetben detoxikáló intézet. Már én se emlékszem vissza mindenre, de elképzelhető hogy én is részese voltam ilyen jellegű intenzív terápiás (vagy csak piás) foglalkozásnak. Ez volt a felségterülete a szolgálatvezetőknek, akik az újoncok ruházati ellátásáért is feleltek. Sorállományú kisegítőik  voltak. Az én szolgálati időm alatt Bencsik Jancsi és Botlik Sanyi. Gatyaszámolónak tituláltuk őket. A fáma szerint ÍZ, SZÍN, és SZAG szerint szortírozták a rájuk bízott  ilyen jellegű kincstári javakat.  Mi ide is, meg a századirodába is jártunk bandászolni. Nyáron az öreg ajtaja nyitva volt, szemben ült az ajtóval, tehát látta, hogy már megint jönnek a lőteresek. Nem egyszer kiszólt: Nincs más dolgotok? Vagy: Ne lábatlankodjatok itt! Ennyivel beérte. Ő így szeretett minket. Tudomásul vettük.

A két társam a századirodára felment, csak Rezső bácsihoz ne kelljen bemenni. Mondjuk az igaz, hogy a helyettesének is megkritizálta az öltözetét, hát akkor a mienket? Egy alkalommal a helyettesével –Bakos főhadnagy- jött, tisztelegtem. Bakos fogadta, az öreg természetesen nem. Fennhangon kérdezte a helyettesétől: Te tisztelegsz a Balogh katonáinak? Csak halkan mertem kuncogni. Bakos főhadnagy egy életvidám, sorkatonákkal is humoros viszonyt fenntartó ember volt. Akkor valamiért főhadnagy volt, de előtte volt már őrnagy is. Adott alkalommal megkérdeztem tőle, hogy Rezső bácsi miért neheztelt a tisztelgésért? Nevetett egyet, legyintett egyet, - pont elég neki, hogy a Balogh Sanyi embere vagy. Egyébként nem haragszik rátok, csak úgy tesz, mintha haragudna.  Persze a tisztelgésről beszámoltam Baloghnak is. Röhögve ennyit mondott: ketten jobban elviseljük Rezsőt. Ne foglalkozz vele!

Más alkalommal megyek a századirodára, Rezső bácsi a lépcsőn ácsorgott. Kértem engedélyt továbbhaladni. Rám mordult: nem térsz el tőlem? Köszönni nem tanultál meg? Tudvalévő, hogy katona nem köszönhet, csak tisztelegni volt köteles. Értetlenül rávigyorogtam, mintha valami mosolyt láttam volna a szemében, de már egy kézmozdulattal el is hessegetett. Nem befelé, hanem vissza a kijárat felé. Láttam az öregen, hogy jó napja van. Persze hogy nem kifelé indultam. Berontottam a fiúkhoz, ott volt a politikai tiszt is,- Csuhaj őrnagy- ugyancsak belevaló ember. Mondom, hogyan fogadott az öreg. Már mondták is, hogy amit az asztalon látok -üvegek, poharak- Rezső bácsi hozta, névnapja van. Nem tudtam. Sarkon fordultam, vissza az öreghez. Már bement az irodába. Engedélykérés nélkül belekezdtem pár szavas mondókámba, felköszöntöttem. Felállt az asztaltól, kézfogással köszönte meg. Ekkor fogtam vele először kezet. Megfogta a karomat, áthúzott és betolt az ajtón a fiúkhoz. Ennyit mondott nekik: felköszöntött. Bezárta az ajtót. A tisztesek erről tudták hogy én is a Rezső bácsi vendége vagyok. Ilyen volt a humora.

Visszafelé menetben beléptem hozzá megköszönni a vendéglátást. Egy kézmozdulattal belém fojtotta a szót. Ezt mondta: Gyere máskor is! Nem tudtam hírtelen hová tenni ezt a pálfordulást. Eddig úgy éreztem, hogy ki nem állhat bennünket. Zavaromban kiböktem: Köszönöm, viszontlátásra. Erre Ő: ugye hogy tudsz köszönni! Ő nem köszönt, én elhúztam az irhámat. Ezek után végképp nem tudtam, hogyan kommunikáljak vele. Maradt minden a régiben annyi változással, hogy nem szökdöstem , hanem nyugodtan mentem a századirodára.

      Rezső bácsi nagy akvarista volt. Háromszög alapterületű, száz literes akvárium volt a század klubhelyiségben. Sok pénzt költött a fenntartására. Nagyon szép halakat vásárolt. Ez divat volt más egységeknél is. Gyönyörű két halat hozott egy reggel. Csodájára jártunk. Naponta megszámolta, hogy meg vannak-e a halacskái. Egy ilyen alkalommal kizavarta a srácokat a klubból, hogy nyugodtan tudjon létszámellenőrzést tartani. Egy reggelre az egyik szép hal eltünt. Én délben mentem fel az irodára. Az öreg a napost oktatta emelt hangnemben. Gondoltam, észrevétlenül elsurranok a háta mögött. Észrevett. Visszaparancsolt. Olyan mélyen nézett a szemembe, hogy biztosan átlátott rajtam.

-  Hová tetted a halat? Csak bámultam bambán. De már darálta is egy szuszra:  

- Azt amit egy hete hoztam. Az egyik eltűnt. Honnan jössz? Nem láttad valamelyik akváriumban?

Ekkorra megértettem, hogy mi a bibi. Már nem tartottam tőle, mert a névnapi köszöntés után voltunk, és mondta, hogy gyere máskor is. Kiböktem:- A lőtérről jövök és a ciszternánál láttam. Rám nézett: A parancsnokodat tedd bolonddá! Szó nélkül mentem az irodába, közben hallom, hogy a napost megint egzecíroztatja:- Most mondom, hogy ne engedj fel ide idegeneket! Hát nem értel magyarul? ( Az ő felségterületén minden nem ott szolgáló sorkatonát tegezett, de néha az ott szolgálót is. Természetesnek, sőt jónéven vettük).  Az öreg nyakába vette a laktanyát, és a hírzászlóaljnál megtalálta a halat. Ugyanis mindegyik klubhelyiséget  látogathatta mindegyik katona a laktanya területén. A lopási lehetőség adott volt, a tolvajok ott is közöttünk lapítottak. Úgyannyira, hogy engem az a katonatársam sarcolt meg, akivel egy körletben aludtam, egy településen laktam akkor is és lakom most is. Micsoda véletlenek! Azt mondják, a sors nagy ítélő. Ő fölötte ítélkezett. Nem tudok örülni a helyzetének, de sajnálni sem tudom.

       Egy alkalommal szabadságos papírért mentem fel a század irodára. Már a földszinten hallottam, hogy Rezső bácsi csörgőre van húzva. Felmerészkedtem. Amint a fejem felbukkant a lépcsőfordulóban, azonnal kiszúrt:

- Mit akarsz?

- Szabadságra menni.

- Majd adok én nektek szabadságot!

Még az írnoknak is beszólt, hogy:

- Ha adsz neki papírt, becsuklak!

Csak bementem papírért. Tudtuk, hogy kitombolja magát az öreg, aztán sebaj. Egy kicsit elbeszéltük az időt. Egy kiállítatlan  papírt adott az írnok. Gondoltuk, már lehiggadt Rezső bácsi. Elköszöntem a srácoktól, a folyosón a naposon kívül egy lélek sem volt, de az öreg ajtaja szokás szerint nyitva állt. El akartam osonni, utánam füttyentett. Ezt már nem álltam meg nevetés nélkül. Látszólag neki is tetszett a szemtelenségem, a helyettese meg kiszólt nekem, hogy bakfitty. Eszembe jutott a „Rózsa Sándor”-ból és feleseltem: Idefigyeljön! Ezt eddig neköm senki nem mondta, stb. Bakos főhadnaggyal ilyen volt a viszonyom. Az öreg lehurrogta, hogy ne komolytalankodjon. A világ legtermészetesebb hangján megkérdezte:

- Szabi?

- Jelentem igen!

- Ne jelentsél nekem semmit, mutasd a papírodat!

Kényszeredett vigyorral átadtam. Szemüveg nélkül nem jól látott. Leengedte maga mellé a papírt annyira földközelbe, ameddig leért a keze. Nem tudtam visszatartani a röhögést. Nem azt nevettem, hogy nem lát, hanem azt a beállást. Azt nem lehet leírni, azt látni kellett volna.

- Jól van! - nyugtázta és visszaadta a papírt.

Szegény öreget egy kicsit megsajnáltam, hogy ennyire rosszul lát. Nem látta, hogy nincs kiállítva a nyomtatvány. Engedélyt akartam kérni távozásra. Még mielőtt megszólaltam, kitoloncolt az irodából és utánam szólt, hogy: - Vigyázzál magadra! Hiába na. Az Ő humora ilyen volt. Egyre inkább megérlelődött bennem a felismerés, hogy bizony nem is olyan rossz ember Ő. Hát hogy szigorú és határozott? Katonatiszt!

Arról már tettem említést, hogy a katonák öltözetére külön figyelmet fordított. Eskü előtti héten kimenő ruhában gyakoroltuk a díszmenetet. Külön minden katonának végigmustrálta az öltözetét, hogy rendben van-e. Nekem például három(!) centivel kellett megrövidíteni a nadrág szárát. Bagatellnek tűnik, de nála ez is számított.

     Az újoncok bevonultatása négy hónaponként történt a Kiliánra. A négy hónapból hat hét volt a kiképzés időtartama, a hátralévő időben felkészülés a következő csoport fogadására . Ez idő alatt akadt elég dolga a tiszteseknek. Némi segítséget kaptak ugyan, de az egész létesítményt (hálótermeket, vizesblokkot, folyosót) újra kellett meszelni. A folyosó falán annyi sor mész volt, hogy biztosan keskenyebb volt pár centivel, mint új korában. Meszelésen kívül ilyen-olyan javítások, a hálótermek bebútorozása( vaságyak, stokik, szekrények).

Egy ilyen „tatarozás” alkalmával egy délelőtt ( munkaidő alatt) felmentem a tisztesekhez.( Néhány név rendfokozat megjelölése nélkül: Botlik Sándor, Pálinkás József, Moravek Sándor, Ladiszlai József, Vellai László, Bencsik János, Koller János, Otte Ernő, Kövesdi ?), Lévai Dezső. Meleg nyári nap volt, a hálóterem kellemes hűvöst adott. Ami rendetlenség ott volt, nem lehet leírni. Egymásra dobálva az összes berendezés. Sörös üveg, pálinkás üveg, üresen, félig üresen. A kőre terített sátorlapokon aki még nem alélt el, kártyázott. Aki elalélt, természetesen feküdt. A két szolgálatvezető is együtt tartott a tisztesekkel, ittak, kártyáztak. 

Na most jön az, hogy Rezső bácsi ajtóstól berontott. Azt hitte, már rend van vágva. Megmeredt, alig jutott szóhoz.

- Megmondtam, hogy délre vágjatok rendet. Tizenegy óra van. Ennek a díszes társaságnak a parancsnokai öt perc múlva jelentkezzenek az irodámban !

Sarkonfordult, bevágta maga után az ajtót. Vissza berontott, rám mutatott:

- Balogh Sanyit látni se akarom ! 

Ennyire nem bírta a parancsnokomat.

Az öreget nem az dühítette fel, hogy isznak meg kártyáznak, hanem a társulatnak a trehánysága. Fenyítés nem lett kiosztva. Egy pár napra rendet tett az öreg, aztán kezdődött minden előlről. Egyébként bírta a csibész katonákat.

    Egy fekete nap beíródott az újonckiképző zászlóalj  történetébe. 1971 nyarán Boros Béla törzsőrmester szolgálatteljesítés közben önkezével vetett véget életének. Jó ember volt. Nyugodjon békében.

    Még egy pár szó Rezső bácsiról. Rendfokozattól, vagy társadalmi hovatartozástól függetlenül emberként kezelt mindenkit. Ok nélkül soha nem csapott szét az alárendeltjei között. Ha kellett, kiállt értük. A parancsnokom is - annak ellenére, hogy nem voltak jó viszonyban - elismerte Rezső bácsi emberségességét. 

    Most már kiderült, hogy miért voltunk Rezső bácsinak szeme szálkái. A borotválkozásról (mármint hogy hogyan viseltem el a napi többszöri borotválkozást) még fogok írni.

     Baráti Üdvözlettel:

     Kóbor György