Mielőtt a

„Még annál is újabb történeteim – harmadik folytatása – a Kiliánról” 

folytatódnék, egy kitérőt teszek.

Visszalépek az időben négy évtizedet. 1970. október 28-án vonultam be a Kiliánra sorkatonai szolgálatra. Két évet céloztam meg azzal az eltökéltséggel, hogy ha egy ember fogja túlélni, az az egy én leszek. – Szerencsére mindannyian túléltük. - Mondhatnám úgy is, hogy jubilálok. Ennyi idő idő után az ember elfelejti a szolgálati idő alatti jövedelem-kiesést. „Csak a szépre emlékezem.” Aki elsummantotta a katonaságot, – nem értendő azokra, akiknek sajnálatosan egészségük megrendülése végett nem adatott meg a katonaélet – sajnálhatja. Hogy miért? Olvassa el az obsitosok visszaemlékezéseit!

Visszatérek történeteimhez.

A következő epizódban megítélésem szerint csak abban voltam hibás, hogy hamar elszóltam magam. „Ami szívemen a számon” alapon vettem elégtételt.

A Főiskolánál működött egy úgynevezett vegyvédelmi csoport, három fővel. A főnökük Fejes nevezetű őrnagy. Egész nap ki nem mozdult az irodájából, a csikktartó púpozva állt az asztalán olyan áthatolhatatlan füstben, hogy a bumeráng nem talált volna vissza. A beosztottak: Urvicki Lajos főtörzsőrmester- nekem a vállamig érő, életvidám barátságos ember- az első borozás után egymás között Lajos bácsi. A másik Tar törzsőrmester – fizimiskára körülbelül Bendegúz írta így le Szabó baktert – és ki nem állta a sorkatonákat. Tehát megvolt a rangsor. Úgy titulálták őket, hogy az Atommag, a Proton meg a Neutron.

Lajos bácsi intézte a postázandó ügyeket, meg a jövés-menést. Tar végezte az érdemi munkát, vagyis a felszerelések javítását. Ebbe beletartozott foltozás, ragasztás, meg miegymás nagy felelősségű munka. A laktanyában dolgoztak polgári alkalmazottak is, jobbára katonai gyakorló ruhát viseltek munkaruhaként, természetesen rendfokozati jelzés nélkül. Tar bácsi is ilyen ruhában foglalatoskodott kiegészítve suszterköténnyel, háromlábú zsámolyon ülve a suszterpankli mellett, rendfokozati jelzés nélkül.
Valamit küldött velem a parancsnokom Fejes őrnagyhoz. Dolgom végeztével indultam vissza. A folyosóra kilépett a műhelyből Lajos bácsi. Szevasz-t köszönve üdvözölt és intett, hogy menjek be hozzá. Beléptem, Tar elvtárs az előbb leírtak szerint pózolt, gyanúsan sunyított felém az orra hegyén lévő szemüvegkeret fölött. Illedelmesen jó napot kívánok-kal üdvözöltem. Egyből elszabadult a pokol.
- Otthon kívánjon jó napot az édesanyjának!
Egyből fordulatra jöttem. Ezt minisztertől se nyeltem volna le.
- Hát hogy köszönjek?
-Tisztelegjen és kérjen engedélyt!
- Polgári alkalmazottnak nem kell tisztelegnem!
- Nem ismer?
Nyomatékosan kiböktem:- Neem!
De már olyan mérges voltam, hogy nem is nagyon láttam. Itt megint elragadtattam magam, mert a Lajos bácsi védnöksége alatt álltam és Ő se szimpatizált a beosztottjával. Kifordultam az ajtón, de még megkérdeztem Lajos bácsit, hogy: Hát ennek meg mi baja van?
Na ez az amit nem lett volna szabad kimondanom. Nem volt elég szemtelenség tőlem, hogy civillé nyilvánítottam, még meg is szégyenítettem a parancsnoka előtt. Úgyannyira nem tudta elviselni, hogy bepanaszolt Fejes őrnagynál. Ötszáz méter lehetett a távolság a parancsnokom irodájáig. Megelőzött a hírem. Fejes kiállt a Neutron mellett, Balogh őrnagy meg én mellettem. Mégpedig úgy, hogy TÍZ NAP fogdában - az én „javamra”- kiegyezett Fejes őrnaggyal. Fejes is tudta, hogy nem lesz abból semmi, de ő se igen akarta hogy legyen. A parancsnokom később ennyit szólt az egészhez a Lajos bácsi jelenlétében: Nem kellett volna lefokoznod. Elég lett volna neki annyit mondani, hogy suszter maradjon a kaptafánál. Mivelhogy civilben tényleg suszter volt.

Innentől kerültem a vele való találkozást a legmesszebbmenőkig. Úgyannyira, hogy a következő találkozáskor az úton nem tisztelegtem neki. Beszámoltam erről a főnökömnek, még mielőtt másfelől hallaná. Erre csak annyit mondott humorosan, hogy hadban álló felek nem tisztelegnek egymásnak. Vettem a lapot.
 

Hát nem egy sorsüldözött voltam? Illedelmes akartam lenni, és tessék!

A következő történetet is előre minősítem: Kimondottan én voltam a hibás. Ha mindjárt igazam is volt, de mérlegelnem kellett volna az adott helyzetben a célszemély esetleges tekintélyvesztését. Szerencsére nem következett be.

Akiről szó lesz, Pető Ernő százados. Nem csak katonatiszt, hanem elsősorban a katonák tisztje. Szívén viselte miden katonája legbensőbb ügyét is. Azt a fogalmat, hogy parancsnoki gondoskodás a legmesszebbmenőkig kimerítette. Helyettese: Mészáros Jenő százados. Szakaszparancsnokai: Molnár János főhadnagy, Kiszner Béla hadnagy. Szolgálatvezetői: Farkas József őrmester, Balogh András szakaszvezető. Felettesük Németh Rezső - Rezső bácsi - alezredes zászlóalj parancsnok. Egytől egyig úriemberek és EMBER-ek. Ők az újonc sorállomány fogadásával és egyes számú harcászati kiképzésével voltak megbízva. Mint ilyen egység, rokonlelkületű volt az Általános Katonai Kiképző Tanszékkel, ahová én voltam vezényelve a már említett bajtársaimmal.

Rezső bácsi - mert Őt a laktanyában mindenki így ismerte - kimért baráti viszonyt ápolt Csiki alezredes úrral, a „mi” tanszékvezetőnkkel. Viszont a közvetlen parancsnokunkkal, Balogh őrnaggyal nem volt felhőtlen a kapcsolata. A parancsnokunk Pető századossal egy húron pendült. Ebből eredően ha az újoncok jöttek lövészetre, a főnökünk külön felhívta a figyelmünket a lőtéri berendezések üzembiztossá tételére. Pető századossal nekem is baráti volt a viszonyom. No de a barátság se mindig fenékig tejföl. Az, hogy a főnökünk meg Rezső bácsi rúgták a patkót, ránk, a három lőteres katonára is kihatással volt.

Rezső bácsi csak ideig-óráig szívlelt bennünket.  (Erről majd később írok. Halogatom a borotválkozáshoz hasonlóan.) Ráadásul a szabadságos papírt is a Rezső bácsi zászlóaljától kaptuk, pontosabban Pető századostól. A Szolgálati Szabályzat értelmében három katonának a Tanszék nem tarthatott szabadságolási engedély tömböt. Ilyen kereszttűzben „sínylődtünk”.

A történet:
A parancsnokom jelzett, hogy hétfőn Pető századosék jönnek lőgyakorlatra. Tudtam a kötelességemet, az összes célmozgató gépet (10 darab) átvizsgáltam, lepróbáltam. A működési próbához egy zseb galambtojás nagyságú kavics kellett. Egy – egy kavicsdobás a vaslemez céltáblára, ezzel imitáltuk a lövedék általi találatot. A masinát háromfázisú aszinkron motor hajtotta állandóan azonos forgásiránnyal. A céltábla bólintó le-fel mozgását kulisszás mechanizmus biztosította. A véghelyzet-kapcsolókat bütykös tárcsa működtette. Ez a része a gépnek olyan kialakítású volt, hogy ha a motor ellenkező irányba forgott, összegyűrte az érintkezőket. A masina egy időre hasznavehetetlenné vált. Érintkezőből nem volt tartalék. Ilyen meghibásodásra nem számítottam, mert az összes gépnek be volt állítva a forgásiránya.

Visszatérve a lényeghez: az összes gép üzemkészen állt rendelkezésre. Mégis bejött a nem várt fordítva forgás. Ugyanis hétvégén egy időre feszültség-kimaradás volt a laktanyában egy kábel meghibásodása miatt. Itt elébe megyek a dolgoknak: nem az addigi sorrendben kötötték vissza a fázisvezetőket, tehát megfordult a gépek forgásiránya. De az egész laktanya területén, ahol háromfázisú hajtás üzemelt.
Hétfő reggel: Pető századosék megérkeztek az újoncokkal . Kitelepítettük a gépeket. Dugós csatlakozóval lehetett őket a hálózatra kapcsolni. A kezelőhelyiségből próbáltam az első masinát. Félállásban megállt a céltábla. Ilyen még nem volt. Kimentem, felnyitottam a hajtásház fedelét, a fent említett érintkező agyon volt gyötörve. Egyértelmű volt a fordított forgásirány. Az összes telepített masinát leválasztottam a hálózatról. Száz méterről kiabáltam, hogy hányas számú gépet kapcsolják be. Ennek is felnyitottam a fedelét. Egy pillanatra bedugtam a dugvillát, fordított irányba indult.
Visszaloholtam, Pető századosnak beszámoltam a tapasztaltakról. Elkezdtem törni a fejem, hogy hol cserélhettek fázist? Azt se tudtam, hogy a lőtér honnan volt megtáplálva. Pető pillanatok alatt döntött: ha ez a helyzet, cseréljem meg a gépekben a forgásirányt! Elmondtam,hogy milyen veszéllyel jár egy ilyen beavatkozás abban az esetben, ha visszaáll az eredeti fázissorrend. A helyettese
nekem adott igazat és javasolta, hogy nézzek utána, hogyan következett be ez az állapot? Közben láttam, hogy Pető százados túráztatja magát, nőtt vagy öt centit, így már felért az államig. Morfondírozás közben kicsúszott a számon: mi az istent kellene csinálni? Petőnél elszakadt a cérna: kérem ne szabotálja a kiképzést, hajtsa végre a parancsot! Én is fordulatra jöttem. Mintha most is a századirodán diskurálnék Vele zárt körben, visszabeszéltem: Erre maga nem adhat parancsot! Abba szóljon bele, amihez ért! Ha már hallottatok ordibálást, olyant még nemigen, amit felém intézett. Becsületére mondom, egy szóval se fenyegetett, csak kifejtette, hogy milyen meg még annál is milyenebb huligán beállítottságú vagyok. Szó nélkül sarkon fordultam, elmentem és felhívtam a főnökömet. Előadtam az üzemzavart, meg a következményeit. Mintha meg se hallotta volna a Pető incidenst. Annyit mondott, téged ( úgy értem: engem) keresett C. Szabó őrnagy, meg kellene nézni, miért mennek fordítva az esztergák a tanműhelyben. Lassan derengett fel, hogy központi hiba van. Visszamentem Pető századosékhoz, elmondtam a hallottakat. És hogy most már nem énrajtam múlik, hogy mikor kezdődhet a lőgyakorlat. Pillanatok alatt lecsillapodott. A szokásos „he-he kérem” bevezetővel kezdve mondta: ezzel kellett volna kezdeni. Megint visszalőttem a labdát: százados elvtárs tud olyan dologról beszámolni amiről nem is hallott?

Ezzel befejeződni látszott a dolog, nem jelentette a fiaskót senkinek. Velem se éreztette. A parancsnokom se foglalkozott a dologgal. Az egyik szolgálatvezetője jelenlétében említettem az esetet a parancsnokomnak. A szogálatvezetője így szólt: százados elvtársnak sincs teljesen igaza. Csiki úr előtt nem tartottam illőnek elhallgatni az esetet. Főleg a velem való kiabálást. Ő így tette helyre a dolgot:

- Gondolja magát az ő helyébe Gyuri! Ő magának a válláig se ér. Ha szembe áll egy ekkora kölyökkel, aki ráadásul belefojtja a szót, egyből eluralkodik rajta a kisebbségi érzés. Hát persze hogy kiabál. Valahogy érvényre akarja juttatni a tekintélyét. Ez természetes viselkedés. Egyébként Pető százados
nagyon egyenes jellem.

Ezt én is megerősítettem, mert ilyennek ismertem. Beszélgetésünk után felkerestem Pető századost és bocsánatot kértem tőle. A válasz: he-he, én már rég elfelejtettem, felejtse el maga is! Látszott rajta, hogy jól esett neki a gesztus. Elterelte a szót más dologra. Elmondta, hogy erdélyi vasutas családból származik, elmondta az életútját. Nekem is megkönnyebbülés volt, hogy lezárta a konfliktust. Engem is bántott, hogy a beosztottjai előtt lehurrogtam. Azért teljesen nem felejtette el a történteket.
Azon a héten én voltam a soros hazamenetelre. Ez úgy működött, hogy péntek tizenegy órától hétfő tizenkettő óráig kaptam a parancsnokomtól távolmaradási engedélyt. Pénteken tizenegy előtt jelentkeztem Pető századosnál az eltávozási papírért, amit majd az én főnököm ír alá. És ekkor bökte ki, hogy fenyítésként csak kettő órától engedélyezi és addig a papírt se adja ide. Majdnem kirobbantam, de Csiki úr szavai jutottak eszembe. Mély levegővétel, lehiggadtam. Nézett rám, és hellyel kínált. Leültem. Igazat adtam neki. De megjegyeztem, hogy neki engem nincs joga fenyíteni. Ettől függetlenül megértésemről biztosítottam. Igaz, hogy kényszeredett vigyorral.

Visszamentem a főnökömhöz, beszámoltam a fenyítésről. Békeszerető ember lévén, na meg Petővel is jó viszonyban volt, ennyit mondott: fél kettőkor menj át hozzá a papírért! Mérgelődve kivártam a fél kettőt. Átmentem Petőhöz a papírért. Egy üres lapot adott a kezembe. Néztem, de nem értettem, hogy miért nincs kiállítva. A szemembe nézett, nevetve kézfogással jó utat kívánt.
Megyek a főnökömhöz, értetlenül mutatom az üres papírt. Elvette tőlem és kiállította. Aláírva visszaadta azzal a figyelmeztetéssel, hogy hangosan olvassam el hogy mettől meddig szól. Nem akartam hinni a szememnek. Pető elvett három órát, a parancsnokom hozzá tett egy napot. Örömömben majdnem megveregettem a hátát. Na még az hiányzott volna.

A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt.

Miután visszamentem, elkottyantotta a főnök, hogy felhívta Pető századost. Ujjat húzni nem akart vele, arra azért megkérte, hogy ne avatkozzanak egymás dolgába. Na meg egy kiállítatlan eltávozási engedélyt kért tőle.

Azért valahogy mégis igazat adtam Pető századosnak. A történtek ellenére leszerelésemig megmaradt közöttünk a jó viszony.

Baráti Üdvözlettel:
Kóbor György