Történeteimet újabb epizódokkal folytatom, de még mindig nem tágítok a parancsnokom mellől.
 

Mint arról már említést tettem, nem éreztem jól magam, haszabadságon volt. Még nem is ez a jó megfogalmazás,hanem inkább nem éreztem magam biztonságban. Hogy miért is nem? Mivelhogy mindenütt meg kellett hogy jelenjek a főiskola területén, nagy volt a kísértés a nem kívánatos balhékba belecseppenni. Nem, nem olyan események voltak ezek, hogy fenyítést vontak volna maguk után. Inkább az illemet sértették.
Előrebocsátom, a hölgyekkel szemben mindig megkülönböztetett illemmel viselkedtem, itt nem is volt soha semmi fiaskó. Sőt! Még puszit is kaptam, amit akkor a feleségem is tolerált. Pontosítva: A tanszék fölötti emeleten adminisztrátorként dolgozott Zsarnai Marika nevű ifjúhölgy. Egy napon bemutatta az édesanyjától kapott gyönyörű pecsétgyűrűjét. Másnap reggel elsőnek érkeztem a tanszékre. A folyosó kőpadlóján megcsillant valami, gombnak véltem. Lehajoltam, már belém is nyilallt a felismerés, a Marika gyűrűje.
Még fel se érkeztem egyenesedni amikor surrogó lépésekre lettem figyelmes, Marika jött kétségbeesve. Korábban bejött a gyűrűjét keresni. Felegyenesedtem és természetes mozdulattal nyújtottam felé a gyűrűt, de még mindig némán a meglepődéstől. Ez az egész két-három másodperc alatt zajlott le. Nálamnál csak Marika volt jobban meglepődve a gyűrű láttán. Nem a gyűrű után nyúlt, hanem egy cuppanós puszit adott jutalomként. Könnyes szemmel köszönte meg.
Ennek aznap délelőtt híre ment, Csiki úrtól külön dicséretet kaptam. Ahogyan Ő mondta:

- Gyuri! A becsületét egy kézfogással tudom jutalmazni, de nekem is jutalom az, hogy ilyen katonám van! - mondanom se kell, én is a fellegekben jártam.
Igaz a mondás, hogy a sötétségnek is van szeme, a falnak meg füle. Amikor a jutalmat megkaptam a gyűrűért, Oláh alezredes úr-alias Nagyapi- is megérkezett. Nem nagyon lepődött meg a látottakon, cinkosan Ő is érvényesíteni akarta ilyen irányú igényét, Ő csak egy simogatást kapott. Utána mondta
el Neki Marika, hogy mi is volt ez az idilli jelenet.
Még magamhoz se érkeztem térni, Nagyapitól már kaptam a dicséretet sűrű hátbaverések kíséretében. Mint később kifejtette a parancsnokom, sok ember másként cselekedett volna ahelyemben. Én most is így cselekszem hasonló helyzetben. A gyűrű szép volt. Csaknem négy évtized távlatából az emlék agyűrűnél is szebb.

Mondjuk ez a jelenet nem az illem, hanem inkább az illendőség kategóriába tartozik, de azért nem illett volna megtartanom azt az ékszert.

Az előbb az idilli szót említettem, ez a szó egy újabb sztorit juttat eszembe. A parancsnokom íróasztalára üveglap volt helyezve írólap alátétnek. Az üveglap alatt szép képeslapok, cicák, kutyusok fotói meg egy különösen szép tollazatú papagáj képe díszelgett. Még volt egy kis üres hely, törtem a fejem, mivel egészíthetném ki a tablót. Természetesen olyan valamivel, ami a főnők tetszését is maximálisan elnyeri. Ismervén érdeklődési körét, affinitását az élet naposabbik oldalához, no meg aztán húsvét előtt is álltunk, beugrott a szikra.
Körülbelül 6x6 cm nagyságban műszaki rajzlapon fekete tussal egy pár nyuszi szerelmi légyottját jelenítettem meg. A kép alá ezt írtam: IDILL. Azt tudtam, hogy megsértődni nem fog érte. Este habozás nélkül beillesztettem a fő helyre. Ez a firka amúgy is kitűnt a többi közül. Reggel rögtön kiszúrta. Rám
se nézett, ebből tudtam, ismeri a szerzőt. Fülig érő szájjal kiabálta össze a tiszteket, dicsekedvén, hogy mit hozott neki a nyuszi. A T-szekrényes alezredes még annyit azért hozzáfűzött, csodálkoznék, ha neked nem ezt a képet hozta volna. Legelőször Csiki urat érdekelte, hogy ki követte el ezt a találó
ajándékot. Rám sandított. Rögtön szabadkoztam, hogy én sosem láttam aki rajzolta, azt se aki az asztalra tette. Szóval inkognitóba burkolózva felfedtem magam.
Egy idő után ki akartam venni a képet, a főnök rátette a kezét az üvegre, mondván ki ne vedd, ilyen kép nincs akárkinek! Nyugdíjba vonulása után írta, hogy ezt a képet magával vitte.

Ez a felvonás a kialakult viszonyoknak köszönhetően elfogadható volt. A következő esetet én se tudtam volna elfogadni, de hát a pillanatnyi helyzet így hozta.

Halász József nevű őrnagy a tartalékos tiszti növendékeknek tartott alaki és lőkiképzést. A lőtéren a parancsnokommal egyeztetve ő is tartott lőgyakorlatot. Ebből eredően ismertük egymást. Jóindulatú, jó humorú ember volt. Soha nem parancsolgatott nekem. Megbeszéltük a tennivalót, megelégedésére végeztem a dolgomat. Egyszer azért csak elszakítottam nála a cérnát. Itt jön az, amit nem illett és nem lett volna szabad mondanom.
Valamiért nagyon sietnem kellett, de még le kellett ugranom a kislőtérre. Halász őrnagy ott cihelődött a tartalékos növendékeivel.  Azért használom a cihelődés szót, mert örökös vitatkozás, hangoskodás jellemezte az általa vezetett tanórákat. Szeretett nagybetűvel beszélni. Valamikor tüzér volt, bevallása szerint nagyot hallott. Én sosem tapasztaltam nála, mondtam is neki, hogy: Persze hogy nagyot hall őrnagy elvtárs, a kicsiből is nagyot. Gyorsan elküldött a p.csába-. Szaladtam volna vissza, de szó szerint szaladtam volna, ha nem kiabál utánam, hogy:

- Gyuri gyere ide!

Félvállról odaböktem, hogy nem érek rá! Még hangosabban szólított. Eszembe ötlött, hogy nem égetem már le a fiókái előtt, hát odamentem. Az idegtől majd fel robbantam az akadékoskodása miatt. Erre vigyorogva megkérdezi, hogy voltam-e már fent? Értetlenül kérdeztem, hogy :

- Hol? - Széles vigyorral, sunyítva a szemüvege alól kibökte:

- A malac f.szán!

Mire én: kapja magát az isten a -nem írom le, hogy hová. Elviharzottam, de egy rossz érzésem támadt: Nem kellett volna beszólnom a növendékek előtt. Másrészt meg azzal mentettem fel magam, hogy ő kezdte. Ezzel el is felejtettem, nem tartottam a főnököm felé jelentéskötelezett disznóságnak. Délután a főnök irodájában lézengtem, a főnök nyakig temetkezett az aktákba. Váratlanul betoppant Halász őrnagy. Azzal nyitott, hogy a fenével etette a pofámat. A parancsnokom-lévén békeszerető ember- gyorsan leállította:

- Jókomám nem a te irodádban vagy, itt még én se szoktam kiabálni. Ülj le és mondd el, mi a kínod! Valamelyest visszafogva a hangerőből úgy mondta el Halász őrnagy az eseményt, ahogyan történt. Erre a főnök rám kérdezett: Tényleg így volt? Igennel válaszoltam. Néhány másodperc alatt kiértékelte a helyzetet, döntött. Halász őrnagy felé: amilyen az adjon isten olyan a fogadj isten. Felém: máskor ne a növendékek előtt mondjad. Mire Halász: a fene egyen meg benneteket! De már nevetve
fejezte be. Még annyit megjegyzett a főnököm:
- Te Józsi! Máskor te se a katonáid előtt kötekedj az én katonámmal! Nem ismered még eléggé?

Mire Halász:

- Hát persze.

- Amilyen a parancsnok, olyan a beosztott.

Balogh őrnagy repesve mondta:
- Neked teljesen igazad van jókomám, az egész századod töketlen!

Kénytelen voltam egy pár szót szólni a főnököm felé: A közmondás azt mondja, ha nem szóltál volna, bölcs maradsz. Halász őrnagy is kiengesztelődni látszott, de azért a tányérsapkáját levágta a székre. Egészen másról kezdtek el beszélgetni. Na nem katonai dolgokról. Én meg tároltam a hallottakat.
Halász őrnagy indulni készült, a főnökömtől engedélyt kértem, hogy visszakísérhessem az irodájába. Egy legyintéssel megkaptam az engedélyt. Még a parancsnokom előtt bocsánatot kértem tőle és megígértem, hogy hasonló esetben négyszemközt fogom a dolgot lerendezni. Kicsurrant a bili, Halász
nem tudta minősíteni a pofátlanságomat, a főnökömből kitört a röhögés.
Indultunk az irodájába. Az épületből kilépve megtörtem a csendet. Nehezteltem azokra a katonákra, akik miatt sorkatonákat nem szolgálnak ki sörrel a kantinban. Mert kiengesztelésül meghívnám az őrnagy elvtársat egy pofa sörre, de a pénzem is a lőtéren van. Itt esett le neki a tantusz, hogy vele akarom meghívatni magamat egy pofa sörre. Ugyanis tiszt és tiszthelyettes meghívhatott sorkatonát a kantinba. Színlelt szitkozódások közepette tényleg meghívott egy pofa sörre. Illedelmesen megköszöntem, az irodába való kíséretet nem igényelte, mondván, hogy egyedül is odatalál. Én is így gondoltam.

Visszaérve már az ajtóban elkezdtem magolni a főnőknek a sörhistóriát. Pillanatok alatt döntött, már hívta is Halász őrnagyot telefonon: Te jókomám! Hallom, hogy kiengesztelted a katonámat, amiért megsértett. Valami cifra káromkodást hallottam a telefonból, a főnököm pukkadozott a röhögéstől. Még annyit mondott Halásznak, hogy már megint hagytad magad rászedni. Közben bejött a T szekrényes Veres alezredes. Kalamajkát szimatolva engem kérdezett, hogy mi baja van a parancsnokának? Lefordul a székről a röhögéstől. Én veszteg maradtam, rábíztam a beszámolót a főnökömre. Azt tudtam, hogy Veres alezredes nem fog elmarasztalni a történtekért, mivelhogy nem vele történt a balhé. Inkább tartottam Csiki úrtól, mivel még friss volt a tíz napos helybenjárás.

Veres alezredes volt, aki elindította a lavinát, de most tényleg csupa jóindulatból a sztori kedvéért. Csiki úrnál kezdte:

- Te Józsi! Egyáltalán tudod te hogy mi történik nálunk? Na gyere csak át! - Veres is elmondta természetesen a maga módján kiszínezve. Kiemelve a rászedést. Csiki urat inkább az érdekelte, hogy mi is volt az az incidens, tőlem várva a választ. Elmondtam. Mire Ő:

- Gyuri! Legalább magának lett volna annyi sütnivalója, hogy ne a katonák előtt mondjon ilyet.

A másik része viszont fenemód tetszett neki. Összegezve ennyit mondott cinkos mosollyal: ezért ne várjon tőlem dicséretet.
Restellkedést színlelve vettem tudomásul. De azért Ő is röhögött az egészen, meg az egész tanszék is.

A gondolata is távol állt tőlem, hogy Halász őrnagyot megpumpoljam egy korsó sörre. A brahi kedvéért tettem meg. Adandó alkalommal én hívtam meg egy kis borozásra a kislőtérre. De valamivel emlékezetessé akartam tenni a pikniket. Ugyanis a főnökömnek mindig volt egy üveg bontatlan bora a fegyverszobában vésztartalékként. De hogy a főnököm se maradjon ki a borából, neki is szóltam. Nézegette a címkét az üvegen, iszogattunk. Már a végét járta az üveg, amikor a parancsnokom kérte tőlem a fegyverszoba kulcsát. Tudtam, hogy a boráért megy. Én lapítottam amikor visszajött. Ekkor
vettem elő az én boromat. Nagyon kirukkoltam. Valami jó minőségű hosszúnyakú üvegest vettem.

A főnököm sunyított, a jó bor láttán hallgatott. Halásznak ekkor esett le a húszfillér:

- Te Sanyi! Ez a fiú a kocsisbort itatja velünk, a jó bort meg eldugja előlünk. A főnököm semmit se tudott az ármánykodásomról, inkább hallgatott.
Én törtem meg a csendet, mondván Halász őrnagynak:

- Én megvettem a jó bort, a parancsnokom meg azt mondta, hogy Halásznak jó lesz a kocsis bor, ne pocsékojuk rá a hosszúnyakút! Mire Halász:
- Sanyi tényleg mondtad? Csend! Benyögtem:

- De akarta mondani!
Így már minden a helyére került. Halász nem tudta, hogy nyakon vágjon vagy mit kezdjen velem. Leszerelésemig megmaradt közöttünk a jó viszony. Leszerelésemkor ennyit mondott: ha tovább ilyen csirkefogó leszel, meg fogsz birkózni az élet nehézségeivel Csak részben lett igaza.
A borivásra jött a másnap. A főnököm elővette a szolgálati szabályzatot, felovasván, mi jár a bajtársi lopásért. Meg hogy a zárolt tartalékot mielőbb pótolni kell. Egyébként is megyünk le a lőtérre leltározni- mondta. Nyugodtan voltam, a piknik után megvásároltam az üveg Kövidinkáját, csak nem oda tettem ahol az övé volt, hanem egy polccal feljebb. Oda Ő csak sámliról látott fel.
Buzgón , vigyorogva nyitotta a fegyverszoba ajtaját a kalamajka reményében. Én vártam soromra. Beléptünk, és már mutatja is, hogy ott volt a bor. Bambán kérdeztem, hogy miféle bor? Mire Ő:

- A pakulár istenedet, hát az a kövidinka, amit tegnap megittunk!

Most kaptam erőre:

- Azt tetszik gondolni hogy megloptam? Az enyém volt, csak a brahi kedvéért hagytam későbbre a hosszúnyakút. A maga bora ott van! - böktem a polc felé.

Csak nem látta. Mondom, hogy ott van! Ekkor már pontosan mutattam, hogy hol. Egyet lépett hátrafelé, meglátta, hogy tényleg ott van. Már maga se tudta, hogy hányadán van a borral. Nekem állt feljebb, hogy képes ilyen dologgal gyanúba keverni. Vakarta a fejét, hogy hogyan is van ez? Egy ideig hagytam aludni a dolgot. De hát megoldás nélkül semmit se ért volna a dologba fektetett fáradságom. Kellő pillanatban, borozás közben, ahol jelen voltunk mindhárman plusz Török László őrnagy, megpendítettem a húrt, elmondtam a véletlenek összejátszását, meg hogy hogyan váltott helyet a borosüveg. Török őrnagy többszöri nekifutásra tudta kibogozni a szálakat. Nem tudta abbahagyni a hahotát. Halász őrnagy így érvelt:

- Látod Sanyi? Beleestél a saját csapdádba. Kell neked mindenre kiképezni a katonádat!

Az igazság az, hogy nem képezett Ő ki engem erre, meg az ehhez hasonló jótéteményekre, egyszerűen ellestem Tőle. Akkor se sértődött meg, ha túltettem az Ő ilyetén képességein,sőt.!

A civil életben ilyen kalamajkát el se lehet képzelni. Se idő, se lehetőség nincs rá. Ez csak annak adatott meg, aki volt katona.


Baráti üdvözlettel:

Kóbor György