Aki nem volt katona azt gondolhatja az írásaimból, hogy a katonaélet egy teljesen kötetlen, gondoktól
és felelősségektől mentes életforma. ( Mint az a huszár nótában írva vagyon: Eszik-iszik a táborban, Semmire sincs gondja). Hát nem egészen így volt. A gondtalan élet a kötelesség haladéktalan tejesítésének volt a jutalma, amely jutalmat a katona magának teremtett meg. A sereg csak a lehetőséget adta meg hozzá szabadidő formájában. Élnie kellett a katonának ennek a lehetőségnek a lehető legkellemesebb eltöltésével. Az egy más dolog volt, hogy "munkaidőben" is nyitott szemmel és füllel kellett járni, hogy az élet mozgató rugója mindig felhúzott állapotban legyen tartva. Gondolok itt a humorra, az élet napos oldalának pillanataira. Írásaimban ezeket próbáltam és  próbálom meg ecsetelni.

Egy olyan embernek olvastam az írását, aki egy hónapot volt katona. Írása szerint annyit tud erről regélni, hogy egy hónap kevés hozzá. Ha nem is egészen így van, az igazságot valahol súrolja. Mert egy néhány másod perces eseményt sem lehet annyi idő alatt elmondani.

A leszerelésem óta is tisztelt közvetlen parancsnokomhoz, Balogh Sándor őrnagy úrhoz kapcsolódik legtöbb katonakori élményem, mivelhogy a legtöbb időt az Ő társaságában töltöttem el. Beleértve elsősorban a szolgálatteljesítés idejét és a szabadidő egy jelentős részét.
Ő a növendékek lőkiképzésére szakosodott. Szolgálati feladata volt a tantermi elméleti előadás és a lőtéri gyakorlati foglalkozás. Az utóbbi az összes akkor rendszerben lévő kézifegyverrel való lőgyakorlatból és kézigránát dobógyakorlatból állt. A tantermi foglalkozásra - mint Sancho Pansa-
hordtuk utána az úgynevezett metszet szemléltető eszközöket. (Van egy olyan mondás, hogy az az előadó aki ötven percen át képes untatni a hallgatókat, az más disznóságokra is képes.) Nahát Ő rá ez nem volt érvényes. Egy -egy leadott óra felért két órányi kabaréval.  Tökéletesen éberen tudta tartani a hallgatóság figyelmét. Miden témához körített valamit az élet elixírjéből. Sokszor szó szerint a hasunkat fogtuk. Ami anyagot leadott, az meg is maradt a hallgatókban. Minden motívumot tudtak
valami humorhoz kötni.

Nem csak itt volt mestere a humornak. Bárhol megjelent, szolgálati helyen vagy társaságban, egy poént biztosan elengedett. Egy alkalommal szolgálati útra mentünk az ezred törzsfőnökkel. Visszafelé
jövetben a fekete Volga megállt a szolnoki Múzeum presszó előtt. Egy kis szíverősítőre behívtak engem is. Ez úgy történt, hogy ők kiszálltak, én maradtam a sofőrrel a kocsiban. A törzsfőnök úr visszalépett és szinte furcsállva kérdezte, hogy: Öcsikém maga nem tart velünk? A meglepődéstől alig tudtam kikászálódni és megköszönni a meghívást. ( KILIÁNOS TISZT!).

Idáig nem volt oka a főnökömnek a humorra. Itt egy kötetlen beszélgetésbe kezdtek, amibe  akaratlanul is kénytelen voltam bekapcsolódni. Ugyanis a törzsfőnök úr feltette a kérdést egy témánál, hogy : Öcsikém mi erről a véleménye? Hát ha már másodszor is így szólított, nekibátorodtam és bekapcsolódtam az eszmecserébe. Ekkor derült ki, hogy majdnem földiek vagyunk. A második körnél a főnököm már hozta a formáját. A törzsfőnök úr is vette a lapot. Ők jól ismerték egymást. Az illem azért csak azt diktálta, hogy ott egy bizonyos határt nem léphettem át. (Ezt bepótoltam, másnap a parancsnokomnál). Egy sorkatona pénz dolgából nem volt elengedve, de itt ugyancsak az illem diktálta hogy megkérdezzem a szolgálati utat is betartva: alezredes elvtársnak mit rendelhetek? Mire
Ő tapintatosan: Szó sem lehet róla, már így is sokat fogyasztottunk. Fizettek, én újra megköszöntem a meghívást.

Az alezredes úrnak sokszor kézbesítettem belső postát. Egy pillantással mindig nyugtázta, hogy találkoztunk.

A gazdám a nagylőtéren érezte magát elemében. Távol a "tűztől", Bandi bácsi társaságában, meg velünk, a beosztottakkal. Ha lőgyakorlatra mentünk, célzóvíz nélkül el se indult volna. Erre a célra a "Kövidinka" névre keresztelt bort helyezte előnybe alacsony szesztartalma miatt. Akkor még nem fektettek nagy súlyt a seregben sem az alkoholfogyasztásra. Lényeg az volt, hogy ütőképes maradjon a katona. (Természetesen nem vonatkozott ez a repülőgép vezetőkre. Egy este Szolnokon mozielőadás után összetalálkoztamegy jó ismerősömmel, Czakó László századossal. Egy sörre invitáltam. Nem fogadta el, mondván, hogy reggel repülni fog). Ezt a bort úgynevezett vékonyfröccsként használta: egy decis pohárba egy ujjnyi bor, meg ami szódavíz ráfért. Mi is ihattuk.
 

Egyszer kipróbáltuk, vajon milyen a bukéja, ha nem egy ujjnyi vastagságot, hanem egy ujjnyi hosszúságot töltünk. Egészen feljavult, mert már nem fért víz a pohárba. Ennek Bandi bácsi se tudott ellenállni. A főnök nem akarta elhinni, hogy már ennyi fröccs elfogyott volna. Annyi sütnivalónk nem volt, hogy legalább a szódavizet szabadra engedtük volna. Megemelte a szifont, Rögtön tudta,  hová lett a bor. Nem, nem haragudott érte, de egy ideig Ő kezelte a borosüveget. A brahi kedvéért mi ránk csak a vizet bízta.
 

Egyszer elkezdtem forszírozni előtte az irodában, hogy vajon honnan, vagy miből ered a kövidinka elnevezés? Szemben ültünk egymással, őelőtte púpozva állt a csikktartó. Odáig eljutott, hogy valószínű onnan ered, hogy hegyen, vagyis kövön terem. A dinkát nem tudta hová tenni, mert szerinte azt, hogy dinka, emberre mondják. Mondom, hogy akkor már összeállt a kép. Milyen ember az aki a Kövidinkát issza? Elfordultam egy kis hatásszünetre. Abban a pillanatban szemem-szám tele lett a csikktartó tartalmával. Nevetett, és még hozzátette, hogy : A pakulár istenit! Persze ez megint nem zajlott le csendben. Előkerült a T szekrényes alezredes is. Fenemód tetszett neki a látvány, csak azt nem tudta, miért nézek úgy ki, mint gólyafészek alatt a sürgönyoszlop. A katonatársam ecsetelte neki a helyzetet. Csodák csodája -mivel hogy így ő is ki tudott kezdeni a gazdámmal- nekem adott igazat. Valahogy így szedte össze: Gyurit még soha nem kaptam hazugságon, most meg te rád nézve tökéletesen igazat mondott.

Korábban már hallottam tőle, hogy a gazdámat bűnbarlangnak szólította. A huncutságra ő is fogékony volt, úgyhogy a kövidinka is bekerült a repertoárjába. Úgyannyira, hogy egy reggel a főnököm ezzel köszöntött: A fene egyen meg Veress Pistával együtt! Tegnap a tiszti klubban utánaszólt a pincérnek, hogy a kövidinkának ne hozzon semmit! Persze a pincér ismerte a társaságot. Sanyi bácsi se csinált belőle velem szemben palotaforradalmat. Belefért a baráti viszonyunkba.

Egy pár szót a T szekrényes Veress István alezredesről: Katonaként merev, megalkuvást nem ismerő ember volt. Eddig nem is volt vele baj, hanem a megnyilvánulási stílusa... Magánemberként velünk, sorkatonákkal is barátságos volt, élcelődött velünk és tőlünk is eltűrte. Kérdeztem tőle egy alkalommal, hogy hol találom meg Balogh őrnagy elvtársat? Röviden válaszolt: ott keresse, ahol sajtszag van. Az ő értelmező szótárában ez azt jelentette, hogy a takarító hölgyeknél kávézik. Csakúgy mint a civil munkahelyeken , itt is dívott ez a szokás. Minden út ide vezetett. Itt összefutott tiszt, tiszthelyettes, sorkatona. Íratlan szabály volt, hogy ebben a helyiségben nem kellett tisztelegni, engedélyt kérni. Ez volt a béke szigete, ez volt a pletykafészek. Itt az alezredes is meghallgatta, hogy a kiskatona mit hallott tegnap Mari nénitől. És ennek is volt egy olyan összekovácsoló hatása, hogy a sorkatona ne a mumust lássa az elöljárókban. Én is ide jártam kávézni. (Egyetlen alkalommal, csak az egyszer nem kellett volna odamennem. Erről majd később írok).
 

A parancsnokommal valahogy, valami szimbiózisban éltünk. Egyedül is megálltam a lábamon, de mellette, vagy a közelében nagyobb biztonságban éreztem magam. Ha szabadságra ment, alig vártam, hogy visszajöjjön. Azért a rend kedvéért néha beszóltam, hogy rég láttam hál' istennek. Rendszerint hátba veréssel honorálta.

Egy alkalommal a Múzeum presszóban Ő is szóvá tette, hogy ha nekem kiad egy parancsot, nyugodtan van mert még eddig nem adtam okot kételkedésre. (EDDIG még nem!): Ha ügyeletes tiszt volt és nem voltam eltávozáson vagy szabadságon, vagy nem voltam éjszakai szolgálatban, ott voltam vele és a helyettesével. Természetesen előrelátóan gondoskodott szomjoltó hatású szerről. Én ennivalót szereztem a konyháról. Általában csend volt.

Rengeteg katonaélményt tudtak mesélni. Ők már a negyvenes éveikben jártak, én még nem sok mindent tudtam lódítani. Egy sztori a főnökömtől: Az ötvenes évek elején Zalaegerszegen erdőben táboroztak szovjet fennhatóság alatt. A technikának itt is percre készen ragyognia kellett, még a selejtezésre váró ásónak is. Vasalt deszkaládákban tartották a limlomot. A vasalásnak csillognia kellett. Egy esős éjszaka után enyhén rozsdás lett a vasalás. ( úgy mondta, hogy beállt a Vörös Hadse
regbe). Ébresztő után egy szovjet tiszt már megjelent rovancsolni. Egyből kiszúrta a rozsdás vasalásokat. Tudta a gazdám, hogy nagy a baj, mert a továrisok ebben se ismertek irgalmat. Kérdezte a tiszt: - STO ETA? Hirtelen a gazdámnak eszébe jutott a mínium alapozó festék, és kibökte, hogy - MÍNIUM ! Erre a tiszt: NYET MINIMUM JOPVFAJU MATY! ETA MAXIMUM! De itt már ő is elnevette magát a gazdám találékonyságán. Nem lett dádá.

Egy alkalommal Török László őrnagy volt a főnököm helyettese. Nahát ő is el volt engedve minden téren. Minden áron kártyázni akart. A főnököm tudott kártyázni, de különösképpen nem volt oda érte. Így aztán nem tudta, hogy én tudok-e vagy nem tudok. A helyettesének mindenképp ultizhatnékja volt. Keverte, osztotta a lapot. Hiába mentegetőztem, hogy most nincs kedvem hozzá, meg hogy álmos is vagyok, inkább megyek tévét nézni. Nem tágított. Osztott nekem is. Visszatoltam a lapokat, mondván, kártyázzanak ketten. A főnököm csak nézett értetlenül, a helyettese meg megkérdezte, hogy te csak játszod a hülyét vagy tényleg az vagy? Láttam hogy ki kell játszani a lapomat. Benyögtem az igazságot. Nem akarták elhinni. Elővettek, hogy majd ők akkor megtanítanak kártyázni. Addig szekáltak, hogy már tényleg inkább hagytam magam. Hajnalig odáig jutottak velem, hogy megtanították a lapok elnevezését. Két nap múlva már megint nem tudtam. Még a főnököm tett
kísérletet, meg a katonatársaim is, de akkor se tudtam megtanulni kártyázni, azóta se kártyáztam, most meg végképp nem tudok.
Persze akkor a tanszéken fő napirendi pont volt a kártyatudományom. Nem veszítettem sokat, hogy ezt kihagytam a sorból. Annak idején viszont nyertem vele. Bajtársiasságot, barátságot. Mert nem sok alakulatnál tette ezt meg két őrnagy, hogy egy sorkatonát bármire is megtanítson.

Baráti üdvözlettel:

Kóbor György