Katonatársaimról, akikkel szorosan "együttműködtünk".

Az a katonatársam aki lekísért a nagylőtérre még most is földim.  Egy településen lakunk, nagyon ritkán találkozunk, a katonaidőnkről még soha nem tettünk említést (nem úgy, mint más volt Kiliános földijeimmel). A katonaságot megelőzően ugyanabban a tanintézetben tanultunk. Nyolc hónapot töltöttünk együtt mint sorkatonák. Utána őt valamiért átvezényelték egy másik alakulathoz. Ezt az időszakot egy közmondással summázom: Lakva ismerünk meg mindenkit.

A másik lőteres Kovács István Zoltán, igazi csirkefogó. Örökké azt leste, hogy hol lehet valami balhét csinálni, hol lehet poénkodni, élcelődni. Életvidám pesti fiú. Saját bevallása szerint a munkán kívül mindenhez vonzódott. Abból a mondásból indult ki, hogy "A munka nemesít". Állítása szerint mivel szocializmusban élünk, nincs szükség nemesekre, ezért kerülte a munkát. Már amennyire megtehette. Mindenesetre a munka KRESZ-t betartotta. A kis munkát kis ívben, nagy munkát nagy ívben kerülte.

Ebbéli meggyőződésében osztozott Csala Lajos katonatársunk is - ő a tanműhely állományába tartozott, de egy fél évig nálunk "lakott" a kislőtéren. Huncutság dolgában ő is el volt engedve. Egyszer a "Munka Tízparancsolata"-t díszes betűkkel műszaki rajzlapra rögzítette. Elhozta Zolinak. Már nem emlékszem minden pontjára, de az első így szólt: "Az, hogy más dolgozik nem
ok a munkára".

Na ebbe kapaszkodott bele Zoli. Másnap vittük a parancsnokunkhoz, javasoltuk beépíteni a Szolgálati Szabályzatba. Az egész tanszék konzíliumot tartott fölötte. Mindenkinek tetszett. Csiki úr még mellé tette a parancsnokunknak - persze humorosan - Te Sanyi! Ne nagyon terjeszd, mert a  parancsnok elvtárs engem fog érte valagon billenteni !

Volt még olyan kitétele is, hogy: "Az a munka, amely harminc napon belül önmagától nem végződik el, nem is érdemli meg, hogy elvégezzék."

Csalát a parancsnokunk elkeresztelte Csili Csala bácsinak. Így is szólította. Lajos jókat derült rajta. Az ő közvetlen parancsnoka Orosz nevezetű százados volt. Akkor folytak a fogdaépület bővítési munkái. Lajos volt a tervező és a műszaki ellenőr. Mint ilyen beosztáshoz illik, Lajos önállósította magát. Általában tíz óra után köddé vált. A parancsnoka - ha találkozott velünk - mindig ugyanazt kérdezte: Csalát nem láttátok? Egy alkalommal nem kérdezte. Kórusban mondtuk Zolival és mutattuk: Százados elvtárs ott megy Csala! Úgy begurult, hogy a K. anyánkba küldött el bennünket. Hogy még szemtelenebbek legyünk, kiröhögtük. Nekünk esett, mindennek lehordott bennünket. Szóvá tette, hogy ti is olyanok vagytok - cifrábban mondta - mint a parancsnokotok. Azt a piszkos Csalát meg bezárom az annya K. istenit, csak készüljön el a fogda !

Tudtuk a századosról, hogy rendes ember. Láttuk, hogy mérges, de eszébe se jutott, hogy velünk szemben valami szankciót helyezzen kilátásba. Beérte ennyivel. Ott helyben bocsánatot kértünk tőle. Elküldött bennünket a fenébe - de már nevetett.
Örültem, hogy így lecsengett a fiaskó. De nem lett volna a Kovács Zoli az aki, ha még nem szól vissza, hogy: - Százados elvtárs én a maga helyében jelenteném a parancsnokunknak. Itt már a százados is vette a lapot: hát persze, hogy még a gazdátok is kiröhögjön. Nem tette meg ő, jelentettük mi. És még  elégedetlenkedett a főnökünk, hogy mindenütt csak szégyent vall velünk. Ezt már Oláh Jani bácsiék sem állták meg nevetés nélkül.

Zoli édesapja erdélyi székely származású. Pátrik István főhadnagy úr ennek alapján Zolit elkeresztelte bolondszékelynek. Természetes, hogy ilyen találó tituluson mi is kaptunk, mi is így becéztük. Egy alkalommal (nyár volt) tárva-nyitva álltak az irodaajtók. Tudtam, hogy Zoli a főnök irodájában cigarettázik, természetesen a főnök cigijéből. A folyosó végén elkiáltottam magam, hogy - Gyere ki te bolondszékely!
Nem volt vele semmi dolgom, csak ne szívja már el az egész spanglit egy ültő helyben. Az egyik irodából kilépett Geréb János alezredes úr. Velem egy magasságú (185) ajtószélességű ember. Rendkívüli komolysággal rámkérdezett: Gyuri, kinek szólt? Ebben a pillanatban lépett ki Zoli, hallva az alezredes úr kérdését. Mondom, hogy Zolinak szóltam. Akkor jól van, mondta és visszament a helyére.
Ez a bolondszékely szó szerint vergődött a folyosó kövén a röhögéstől. Összeröhögte az ott levő tiszteket. Nem tudták, hogy mi lelte. Én elmondtam a röpke eseményt, mire Csiki úr magához intett és mondta, hogy Geréb úr is székely származású... Ez adott okot a félreértésre, Zolinak meg a vergődésre. Elgondolkodtam, hogy tisztázzam-e Geréb úrral? Csiki úrtól is megkérdeztem, szerinte nem kell tisztázni, Geréb úrnak is egyértelmű volt a helyzet.

Ha Zoli volt a postás, a főnök mindig megszabta a kézbesítési időt. Akkor a kiadott időre visszajött. Ha véletlenül nem jelölt meg időpontot, Zoli is a Lajos sorsára jutott. Ott felejtette magát valahol. Nem szökött ő ki a laktanyából. Itt is ott is lebratyizott.

Egy másik eset Zolival. Reggel futólépésben érte el a WC-t. Nincs ebben semmi különleges, emberi dolog. A WC a folyosó végén volt. Afféle honvédségi sor-WC, fülkés kivitelű, minden fülke ajtóval ellátva. Abban az időben nem volt szokás, főleg egy ilyen "cégnél" az egészségügyi papír rendszerbe állítása. Olyan sietős volt a dolga, hogy nem érkezett papírt venni magához. Az ajtókat sem volt ideje bezárni. Kikiabált hogy: - Gyerekek hozzatok papírt! Mi ráértünk. Egy idő után már dühöngve ordítozott. Vittem neki indigót. Gyorsan elküldött melegebb helyre. Mire visszamentem az irodába, megjött a főnök. Nem tudta, mire vélni a hangoskodást. Én meg benyögtem, hogy biztosan szorít a cipője Kovácsnak. Közben jött a többi tiszt is. Gyorsan híre ment, hogy mi az oka az indiánüvöltésnek. A főnök javaslatára csiszolóvásznat vittünk. De ehhez ki kellett nyitni a fegyverszobát. Beszóltam neki, hogy nem érünk rá papírozni, mert fogadnunk kell a parancsnokot (sosem volt ilyen). A smirgli láttán már nem tudott mit szólni. Újra elkezdte alapfokon. Már könyörgött. Rászedtük a főnököt, vigye be ő a papírt. Nem ment be a fülke elé, csak oldalról oda tartotta. Ahogy kinyúlt érte Zoli, elkapta. Újabb anyázással vegyített cifrakáromkodás. Egy kis hatásszünet után odanyújtotta a főnök a kezét úgy, hogy látszódott a tiszti kabát ujja. Valami egetrázó röhögésbe kezdett Zoli ! A tisztek, meg a takarítóhölgyek a folyosón tolongtak. Az a nap humorral indult. Zoli mindenféle szint játszva bujt elő. Ez is egy olyan  epizód, amiből kiderül, hogy milyen volt a kapcsolat tisztek és sorkatonák között.
Hetvenegy októberében Zoli leszerelt. A tisztek még hónapok múlva is emlegették, hogy ilyen csirkefogóval még nem találkoztak. Tényleg az volt. Egy igazi életvidám aszfaltbetyár.

Hírtelen egyedül maradtam néhány napra. Jött két - mint később kiderült, nagyon rendes- bajtárs. Az egyik ugyancsak Kovács István, a másik Gazdag László nevezetű. Laci besenyszögi illetőségű, jó kezű asztalos. Pistának emlékezetem szerint valamilyen vasmegmunkáló végzettsége volt. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a villamos munkán kívül a bázison adódó minden munkát elvégeztek. Nem kellett fogni a kezüket, megbízhatóak voltak. Ez nekem is megkönnyítette a dolgomat.

Ők sem voltak azok a kimaradásra járó fajták. A szabadidőt ők is eltöltötték odabent. Hol együtt mentünk, hol ki-ki a maga útján. Kedvenc időtöltésünk volt a rex asztal. Az úgynevezett MÜTI (műszaki tiszti növendék) épület első emeletén állt az előtérben. Mi, lőteresek oda is bemehettünk. No nem parancsnoki engedéllyel, hanem a növendékekkel kialakított baráti kapcsolatnak köszönhetően. Egy néhány névre még emlékszem: Nyíri Mihály, a mi szóhasználatunkban Míri Nyihály, Verle László-Pamacs, Márton László- termetéből eredően Nagybivaly, Tóth Csaba, Torma István, Faragó István, Pápista Béla. Együtt gurítottuk a golyót Udovecz Miklós őrnagy úrral. Ő az egyik  növendékszázad parancsnoka volt. Kovács Pista Szolnokon lakott, a nevelőapja - Horváth Jani bácsi -
Kilián tanműhelyében volt oktató, a testvérével, Pista bácsival. Addig is gyakran jártam hozzájuk, de amikortól Pista hozzánk lett vezényelve, még többször mentünk. Nagyon segítőkész oktató volt Gregor Tibi bácsi. Ő tanított meg marógépen dolgozni. Azért használom a bácsi titulust, mert egy jó néhány évvel idősebbek voltak nálam és ők polgári alkalmazottként praktizáltak. Hollerné, Irénke ugyanitt volt adminisztrátor, mindig kedvesen érdeklődött a kisfiam felől.

Nyolc hónapot töltöttünk együtt Pistával és Lacival zökkenőmentesen. Nagyon jól kijöttünk egymással. Ennek a tisztek is örültek. Csiki úr egy alkalommal meg is kérdezte tőlem, hogy: Mivel hatok így rájuk? Soha nem csinálnak semmi ribilliót, értenek a szép szóból. Én az igazat válaszoltam, hogy semmivel nem hatok rájuk, ilyenek. Tényleg becsületesen álltak hozzá mindenhez.

Baráti üdvözlettel:
Kóbor György