Kedves Olvasó!

Mielőtt újabb íráshoz kezdenék, Hozzád szólok egy pár magyarázkodó szót. Amit eddig leírtam már olyan terjedelmű, hogy nekem is hihetetlen, hogy belefért a szolgálati időmbe. Pedig benne volt, még a leírtaknál több is. A Honlapgazda néhány bátorító szavát idézem:

- Szerintem még nem írtál meg mindent a Kiliánon töltött éveidről - úgy érzem lesz még folytatás. Részemről bátorítani szeretnélek erre !

Hát ilyen tapintatos és udvarias felkérésnek nem tudok ellenállni.
 

***

Látogató a Nagylőtéren.

Ez a rövid történet még a nagylőtérhez kötődik. 1971 nyarán megbeszéltük a feleségemmel, hogy eljön látogatóba egy csütörtöki napon. Azért csütörtökön, mert ez repülési nap (láthatja viszonylag közelről a le és felszálló gépeket) és közel a hétvége, együtt utazhatunk haza. Nyílván ezt a parancsnokommal kellett egyeztetni, hogy melyik legyen az a csütörtöki nap.
Persze ilyen dolgok a tanszéken nem maradtak meg két ember között. Mindenki tudott róla, hogy látogatóm érkezik. Ebből is látszik, hogy egyenrangú embernek tartottak bennünket, sorkatonákat a tisztek.

A lőtéren Kovács Bandi bácsiék fogadhattak vendéget, de ez engedélyhez volt kötve és ki kellett jönniük a kapuhoz az érkezőért. Volt egy másik megközelítési lehetőség is. A Holt-Tisza felől akkor nem volt elkerítve az objektum, egy jelképes kerítés vezetett le a vízpartig. Ott az jött be a területre, aki éppen akart. Persze ha beljebb merészkedett volna észreveszik. Amíg katona voltam nem hallottam semmilyen atrocitást. Nekem is ezt az utat ajánlotta a parancsnokom, meg Oláh János alezredes úr.

Oláh alezredes úr - a lakótelepen lakott és a fiával haverkodtam, ha náluk voltam Jani bácsinak szólítottam - azon a csütörtöki napon szabadságon volt. A szolnoki vasútállomáson vártam a feleségemet. Busszal utaztunk ki Szandaszőlősre, a NETOVÁBB kocsmánál szálltunk le, onnan háromszáz méter volt az út a lakótelepen keresztül A Holt -Tiszáig.
Igen ám, de Jani bácsi a hármas épület előtt utunkat állta és beinvitált bennünket. A felesége (Irénke néni) nagyon kedves asszony, kávéval fogadott bennünket. Alig tudtunk eljönni olyan kedvesen marasztaltak.

A feleségemnek hihetetlennek tűnt, hogy tiszt és sorkatona viszonya ilyen baráti legyen. (Mint ahogyan írtam, hogy a Múzeum személyzetének kedvessége is lenyűgözte). Bejutottunk a lőtérre a "kerítésparancsnokságon" át. Juliska néni már várt és fogadott bennünket. Bandi bácsit hiányoltam. Mindjárt jön - mondja Juliska néni- elment kontyalávalóért (likőr), hogy legyen mivel a vendéget traktálni. Na - mondom magamban - délig Ő nem talál haza.

Nagyon nagyot tévedtem! Be sem fejeztem a gondolatot, ajtóstól berontott az öreg, engem nem is vett észre. Nem érkeztem bemutatni a feleségemet, Ő már be is mutatkozott. Egyszerűen nem lehetett mellette szóhoz jutni. Ha kellett, nagyon kedvesen és kulturáltan tudott beszélni - Juliska nénivel és velem nem feltétlenül kellett.

Frissen borotváltan és látszatra alkoholmentesen. Nem ismertem rá. Ismertette a területet és helyi viszonyokat a feleségemmel. Juliska néni feltálalta a reggelit, de inkább tízórai volt, mert későn értünk oda. Bandi bácsi se nem evett, se nem ivott. Azt hittem, hogy valami baja van, de ugyancsak éledt. Étkezés után a lőtér végén lévő dombra indultam a feleségemmel, onnan közelről lehetett szemlélni a repülőgépeket. Na az öreg nem tágított. Már húzta is a feleségemet kezénél fogva hogy majd ő megmutatja a látnivalókat. Én meg hagytam érvényesíteni az akaratát. Egy pillanatra visszamaradtam. Már mondta is Juliska néni, hogy reggel megborotválkozott. Legnagyobb gondja az volt, hogy illően fogadjanak bennünket. - Nézze meg, hogy erőre kapott!

Tényleg nemtágított, úgy sürgött-forgott mint a fajdkakas. A lőtér háromszáz méter hosszán a vezérlőhelyiségtől a lövedékfogó palánkon át a lőállásokig mindent bemutatott a feleségemnek. A dombhoz érve hozzám fordult: Na öcsím, nekem most el kell mennem, érezzétek jól magatokat. Elköszönt a feleségemtől, énrám már nem jutott ideje. Tudtam, hogy anyagbeszerzésre siet. Nem, dehogy nehezteltem én Bandi bácsira. Neki ilyen volt a megnyilvánulása az iránt, akit szívesen látott. Ellenkező esetben megmondta volna, hogy ne gyertek ide.

Nézelődés után visszamentünk Juliska nénihez. A két asszony meg hányta-vetette az akkor időszerű dolgokat. A feleségemnek az volt a meglátása, hogy engem úgy szeretnek, mintha a fiuk lennék. Tényleg így volt. Az öregtől napi rendszerességgel kaptam az atyai pofont. Ő így szeretett. Egyébként rengetegszer ugrattuk egymást, de sosem volt be lőle nézeteltérés.
Abban az időszakban vajúdott a nyolc havonkénti bevonulás bevezetése, mégis rengetegen voltunk, akik huszonkét-huszonhárom évesen vettük fel a mundért. A lakóhelyemen is akadtunk szépszámmal, szinte mindnyájan nősemberek. Asszonyom az ismerős katonafeleségeknek elmondta Kiliánon látottakat, meg ami keveset tapasztalt. Hitték is meg nem is. Az ő férjeik vagy az építődandárban gályáztak, vagy az ország másik végében szolgáltak. Ennélfogva nekik nem adatott meg ilyen élményre lehetőség. Az igazság az, hogy nekem irtó nagy szerencsém volt, hogy ide vonultattak be, de még ezen belül is, hogy erre a szolgálati helyre lettem vezényelve. "A jó helyet meg kell becsülni " mondásból kiindulva ehhez tartottam is magam. Azért néha becsúszott valami kalamajka. Egyet már
említettem, ez a zsebrádiós fiaskó volt.

Most visszaugrok arra az időre, amikor a tanszékről az első alkalommal mentem haza szabadságra. Ez 1970. karácsonya előtt történt. Mindenképp nagy készülődési lázban voltam mert a fiam keresztelőjét karácsonykor tartottuk. A borotvakészleteinket a parancsnok irodájában tartottuk, mert télvíz idejére a kislőtérről kizárták a vízszolgáltatást és így minden reggel az irodában mosakodtunk, borotválkoztunk.

Valahogy déltájban volt az idő, amikor indulni akartam. A parancsnokomnak vesszőparipája volt, hogy rendes legyen az öltözetünk-legyen az gyakorló vagy kimenőöltözet- és frissen legyünk borotválva. Ebben igazat adtam neki. Már engedélyt akartam kérni a távozásra, amikor magához intett. Egy darab üres papírt lobogtatott az arcomhoz emelte, nem tudván mit akar, elkaptam a fejem. - Ne ugrálj már, nem bántalak - mondta. Itatóspapír volt. Végighúzta az arcomon, hát persze hogy itt-ott megakadt. Már mutatta is, hogy ott a kézmosó kagyló, borotválkozzak meg. Hiába mondtam, hogy reggel már borotválkoztam, csak megvonta a vállát.
Láttam, hogy nem viccel és jobb lesz szót fogadnom, ha haza akarok jutni. Tudni kell az akkori olcsó zsilettpengékről, hogy másodszor már nem volt célszerű használni, mert csak karistolt. Még volt egy új zsilettem, mint később kiderült a bajtársaimnak egy sem. Gyorsan kikészítettem cuccot, kitettem a még becsomagolt pengét. Ekkor toppant be az előbb említett Oláh alezredes úr. Látta, hogy mire készülök csak azt nem tudta, hogy mennyire sietek. Hogy valami csínyt tegyen - amire mindig nyitott volt - felkapott egy papírvágó ollót a főnököm asztaláról és egy zsilettből kettőt csinált.

Legyökereztem, a parancsnokomból kitört a kacagás, Még Jani bácsi is csatlakozott hozzá. Én meg nyugtáztam, hogy nem lesz borotválkozás amit szóvá tettem a főnökömnek. Mire Ő: nem addig az, oda
vissza öt perc a kantin. Oláh Jani bácsiba ekkor nyilallt bele a felismerés, lehervadt a mosoly az arcáról. Nem engedte - hiába akartam menni, utamat állta - hogy elmenjek a kantinba. Alezredes létére elment és pillanatok alatt jött a zsilettel. Szinte hihetetlen volt számomra ami történt. Még két hete alig voltam náluk és így a bizalmába fogadott. Nem beszélve arról, hogy nem csinált presztízs kérdést abból, hogy - mindegy mi volt az előzmény - egy kiskatonának Ő megy el a kantinba vásárolni.
Az én szememben nagyot nőtt emberség dolgában.

Egyébként örökké a huncutság kötelét rángatta, életvidám ember volt. Mint egyszeres nagyapa nagyon büszke volt az unokájára, mindene a családja volt. Nagyapi-nak becézték a tiszttársai, meg néha mi is elszóltuk magunkat ha személyét illetően beszéltünk. Ha beszélgettünk, vagy a feleségét, vagy a lánya családját, vagy a fiát mindig szóba hozta.
A szabadságról visszatérve körülvettek a tanszék tisztjei, beszámolót kellett tartani a keresztelőről, utazásról. Ekkor ötlött fel bennem, hogy itt ugyanolyan a hangulat, mint civil munkahelyen. Természetesnek tartották, hogy közéjük tartozom és érdeklődnek a dolgaim felől. Az útibeszámolóban elmondtam, hogy Szajol és Törökszentmiklós között kétszer állították meg a vonatot vészfékkel, mint a kalauztól hallottuk, borotvás oláhcigányok verekedtek össze. (Ez volt az a hírhedt FEKETEVONAT) Semmi célzó gondolat nem volt bennem.
Oláh alezredes úr felkiáltott: - Hallottátok mit mondott? Borotvás oláhcigányok! Ezt énrám mondta a pengeszabdalásért! Pillanat alatt kitört a röhögés. Úgy meglepődtem -mivel még nem ismertem az ilyetén helyi viszonyokat - hogy elkezdtem szabadkozni, hogy én nem is gondoltam ilyenre alezredes elvtárs. Erre Ő: - Halljátok? Még hazudik is!  Odajött hozzám és jól hátba veregetett. - Nyugodj már meg, csak vicceltem. Vicc nem vicc, de ezek a dolgok nagyon összepasszoltak. Innentől kezdve felszabadultabban mertem bekapcsolódni a traccspartiba, természetesen a illemszabályok betartása mellett.
Jani bácsi szabadidejében repülőgép-maketteket készített. A rádióamatőrködés mellett kedvet kaptam tőle a makett-építésre. Kezdetben az Ő szakmai irányítása mellett, később önállóan készítettem maketteket, amik ma is megvannak (igaz, hogy a közel négy évtizedes erózió, no meg a fiaim általi üzemeltetés nyomot hagyott rajtuk).

Volt egy repülőgép-katalógusa amiben léptékhelyes rajzok voltak olyan élethűen, hogy az ember már
ettől ihletet kapott az "alkotáshoz". Mivelhogy sok helyre bejáratos voltam az objektum területén, a makettekhez való anyagot könnyen be tudtam szerezni. A megmunkáláshoz a tanműhelyből kaptam szerszámot.

A gépek alapanyaga vörösfenyő és bükkfa. Mindkettő könnyen megmunkálható és alaktartó. Megmunkálásukhoz gyalut, faráspolyt, suszterkést, fém előreszelőt, lombfűrészt, kézifurdancsot használtam. A festést "szájüzemű" festékszóróval végeztem. A kabintetőket 1mm-es vastagságú celluloidból sajtoltam saját készítésű sablonnal, forró vizes felmelegítéssel. A festék természetesen a hangárból került.

Jani bácsitól kaptam egy lombfűrészkeretet, amit időnként ma is használok. A fia - aki szintén Jani - érdeklődést mutatott a rádióamatőrködés iránt. Ebben a tárgykörben én tudtam Őt segíteni. Kialakult egy kör-körös segítés, ami egy jó haveri viszonyt eredményezett.
Jani 1971.-ben vonult be sorkatonai szolgálatra a Kiliánra. Fene helyzet volt. Ha mentek az étkezdébe, látta a házukat, de haza nem mehetett esküig, csak indokolt esetben, kísérővel. Nagyapi megérttette vele, hogy a rend az rend. Amúgy sem volt Jani egy renitens fiú, megértette, hogy ez az adott helyzet és nincs más lehetőség. Távol állt Tőle még a gondolata is, hogy a rokoni kapcsolatból előnyt csikarjon ki. Azért néha csak elkapta a honvágy. Egy alkalommal a papával ment haza vacsorázni, ő volt a kísérő. Én csak csatlakoztam hozzájuk. Egy pár alkalommal én voltam a kísérő. Vacsora után nem csatangoltunk el, a legrövidebb úton - csak ez az egy út volt - mentünk vissza a laktanyába.
Még egy pár szó Oláh Jani bácsiról: Egy alkalommal egy bevonuló csoportot kísért Pestről a Kiliánra. Később ügyeletes tisztként ellenőrző körútja során - én mentem vele mint díszkíséret - a tisztes zászlóaljat is ellenőrizte. Benyitott egy körletbe, kis idő múlva tódultak kifelé az Ő általa kísért újoncok. Úgy körülrajongták, hogy levegőt alig kapott. Kérdezték erről, arról. Alig tudott kiszabadulni a körből. Büszkén mondta: - Látod? Látod hogy megörültek a fiúk?

Még aznap este visszamentem  abba a körletbe. Áradoztak a fiúk. Dicsérték hogy milyen emberségesen beszélt velük, bátorította őket. Humorizált velük.
Abban az időben a hozzám hasonló katonákat örömkatonának titulálták. De kik? Azok, akik emberi kapcsolatot csak a kocsmában tudtak kialakítani. Akiknek sikk volt a parancsnokaik dolgának megnehezítése. Ebből eredően ők jöttek ki vesztesen a játszmából de szerintük ők nem hibáztak. Büszkén vitték a pokrócot fegyveres kísérettel a gyengélkedőre. Ugyanis a fogdába vonulás előtt orvosnak kellett igazolni, hogy egészségileg alkalmas a fenyítés letöltésére. Onnan a fogdába vezetett az út, a pokrócra ott volt szükség takaró és matrac gyanánt.
Nekem nem voltak ilyen gondolataim sem ilyen élményeim. Nekem úgy volt jó, ahogyan az eddigiekben ecseteltem a dolgokat.

Baráti üdvözlettel:

Kóbor György