Kezdem a lőtéri szolgálati helyre való "beavatásommal".

A szolgálati elöljáróm - Balogh Sándor őrnagy ismertette a teendőket az irodán. Elmondása után nem tűnt egy végrehajthatatlan feladatnak.  Eligazítás végén még rákérdeztem, hogy a reggeli torna hogyan fog lezajlani? Mivelhogy összesen hárman képeztük a lőteres "különítményt". Először értetlenül nézett rám, de hamar kapcsolt. Elmagyarázta: az ágyban fog történni, szemmozgatással kezdődik és ujjkörzéssel zárul. Ezt olyan komolyan mondta, hogy most én néztem értetlenül amíg el nem nevette magát. Vettem a lapot. Tovább nem volt ilyen elfoglaltságom.
Egy katonatársam lekísért az úgynevezett nagylőtérre. (Mert volt kislőtér is ahol sportlövészet zajlott, és itt volt a szálláshelyünk is). A lőtérgondnok egy nyugdíjas korú polgári alkalmazott, középmagas, jó beszélőképességű minden második  szavában az istent "magasztaló" ember, Kovács Bandi bácsi. A felesége, Juliska néni jó pár évvel fiatalabb, energikus néni,  amire bizony nagy szüksége volt az öreg féken tartásához. No nem, nem a menyecskéktől féltette az öreget, hanem az üvegek tartalmától. Mert Bandi bácsi amolyan macska-egér viszonyban állt az itallal, úgy pusztította, mint macska az egeret.

Misi nevű fiukkal baráti viszonyba kerültem. Ők a lőtér mellett laktak szolgálati lakásban. A lakás mellett volt a lőtéri szertár, egy hullámpala fedelű úgynevezett modulbarakk, ami pajta néven lett anyakönyvezve. Ebben volt tárolva: lőlap, különböző céltáblák, lim-lom, tisztek horgászfelszerelése. Meg Bandi bácsi itt tárolta azokat a veszélyes anyagokat amit a lakásban nem tárolhatott Juliska néni miatt. Majd erről később.
Házi állatokat tartottak, sertést, tyúkot, pulykát, libát, - közel esett a Holt-Tisza - rengeteg kacsát. Bemutatásra került a lőtéri létesítmény. Mire végeztünk - lévén december- már szürkült. Juliska néni vacsorára invitált bennünket. Nagyon meglepett a vendégszeretetük, mint későbbiekben kiderült tényleg ilyen jószívű emberek voltak. Bandi bácsi étkezés előtt tájékoztatott: Na őcsím - nem elírás, így ejtette ki a szót - itt a vendégnek egy deci pálinkát egy húzásra le kell hajtani. Én ilyenhez nem voltam hozzászokva, szabadkoztam hogy az lehetetlen. Az öreg bebizonyította, hogy igen is lehetséges...
Igazi kerítésszaggató volt, lassanként leszürcsöltem, a vacsorát rövidre fogtam mert kezdett melegem lenni. Végeztem, megköszöntem Juliska néninek, szabadkozva közöltem hogy kimegyek egy kicsit a hideg levegőre. Egy kis szellőzés jót tett. Visszamentem, Bandi bácsi már a borosüveg nyakát tekergette. Öcsím! Egy pohárnyival le kell ám öblíteni a vacsorát! Úgy voltam vele, hogy egy pohár bor már nem oszt, nem szoroz. Felhajtottam. Már a katonatársam is fészkelődött,  hogy tanyát bontsunk (ő ismerte a helyi viszonyokat, tudta, hogy az öreg le akar itatni) Megköszöntük a szíves vendéglátást, elköszöntünk. Bandi bácsi kikísért bennünket. Akkor jutott eszébe, hogy még valamit meg kell néznem a pajtában. A haver kezemnél fogva elfelé húzott, az öreg meg a pajta felé. Bandi bácsi győzött. Villanyvilágítás nem volt a pajtában, de az öregnek lévén macskaszeme, megtalálta amit akart, a veszélyes anyagot. Egy félliteres üveggel jött elő. Úristen! Hová cseppentem! Hiába ellenkeztem, meg kellett kóstolnom. Valami rettenetes aromájú pálinka volt. A grimaszversenyen első díjat nyertem volna. Úgy megrázott, mint Krisztus a vargát. Megkínált cigarettával. Az is nagyon hiányzott. Eljutottam a holtpontra, még meghúzatta velünk az üveget. Pánikszerűen köszöntem el, a haverral nem törődve elindultam.

Ő is követett. Körülbelül másfél kilométerre volt a kislőtér. A hideg levegőn való séta jót tett. Reggel éktelen fejfájásra ébredtem. Olyan vihar tombolt a kobakom alatt, hogy emelgette a nádtetőt. A haver sem volt különbül. Felvánszorogtunk az irodába, vártuk a parancsnokot. Megérkezett, vigyázz-ba vágtuk magunkat. A haverral kezdte a kézfogást, de már kérdezte is tőle, hogy szemrevételeztem-e a lőtéri bázist és hogy sikerült-e a beavatás? Utána jött hozzám. Rám nézve folytatta: úgy látom igen. Minek iszik az, aki nem bírja? Nagy nehezen megmozdult a tudatom. De még mindig csak az öreg járt az eszemben, később tudtam meg, hogy a főnököm "kérte" meg őt erre a szívességre. Ezután tapasztaltam hogy ők ha összejönnek hetente egyszer-kétszer, így múlatják az időt. Rengeteget bírtak vedelni, de soha nem látszott látszott rajtuk semmi mozgáskorlátozottság. Onnan jöttem rá,
hogy a parancsnokom a szavakat megrövidítette, az öreg meg gyakrabban emlegette a mindenhatót.

Ha a szolgálati teendők megengedték, besegítettem Juliska néninek az állatok ellátásába. Bandi bácsi nem nagyon repesett az ilyen elfoglaltságért, ő a napi munka fáradalmait pihente ki, amit rendszerint mi végeztünk. Volt rá eset, hogy kimentem a boltba bevásárolni, mert az öregúr ezt rangon alulinak tartotta. Ellenszolgáltatásként nagyon sokszor náluk étkeztem. Ez egy olyan esemény ami nem megszokott egy sorkatona életében.

A lőtéri szolgálati beosztás a lőgyakorlatok időpontjától függött. (A javítási és karbantartási munkákat szükségszerűen végeztük. Ennek a megítélését a parancsnokunk ránk bízta. Neki az volt a
lényeg, hogy a technika mindenkor üzemkész legyen). A  postázási teendőket a három katona közül egyikünk ellátta, a másik kettő a lőtéri teendőket végezte. A keddi és a csütörtöki napokon repülés volt. A kifutópálya tengelyére közel derékszögben feküdt a lőirány, veszélyeztetve lett volna a repülés, ezeken a napokon eleve nem volt lövészet. Hétvégeken nagyon ritkán kellett szolgálatba lépnünk. Viszont ha úgy adódott, éjjel-nappal egyfolytában bevetésen voltunk. Ki lehetett bírni. Ezen kívül semmilyen szolgálatra nem voltunk vezényelve. Kivételt képezett egy egyhónapos időtartam amikor a hangárban dolgoztam, de ezt meg örömmel tettem.

A leírtakból eredően rengeteg szabadidőm volt. A lőtér szomszédságában volt a sertéshizlalda, ami a laktanya tulajdonát képezte. Hetente vágtak sertést belső étkeztetésre. Ha úgy volt kedvem, besegítettem perzselni, vizet hordani. Persze nem önzetlenül. A parancsnokom imádta a jól megpirított fület és a kolbászt. Kolbászt itt nem töltöttek így csak fület vittem neki szinte minden héten. A hentes sorkatona volt. Ha kiválóra sikerült a lőgyakorlata, három nap jutalomszabadság ütötte a markát. Ahogy a szakácsok, úgy a hentes is csakis kiválót lőtt. A főnökömnek akkor is biztosítva volt a fül ha éppen nem tudtam érte menni. Akkor a hentes elhozta. Ízlésesen megpirítva, megtakarítva vittem a főnőknek. Megsózva nyersen bekebelezte. Egy alkalommal sietős volt az utam, nem volt időm megtakarítani. Átadtam azzal a meghagyással, hogy a ráégett koszt takarítsa le róla. Ennyit mondott: áldja meg a boa, rajta termett az. Ahogy volt, úgy megette.

Egyszer hazai füstölt kolbásszal akartam meglepni, de fordítva sült el a puska. Hétfői napon mentem vissza eltávozásról, egy szál kolbászt a kislőtéri fegyverszobába betettem, itt nem volt fűtés, hideg helyen volt. Arra nem gondoltam, hogy hűlt helye lesz. Úgy elmélkedtem, hogy a két bajtársamat és a főnökünket megvendégelem. Egy liter bort is vásároltam, hogy legyen mivel leöblíteni. Három vagy négy nap múlva jött ki a lépés, hogy a két fiú és a főnök is ott tudott lenni egy időben a "fogadáson". A fiúk tudták, hogy összetartás lesz, déltájban előrukkoltam a főnőknek a meglepetéssel. Azon lepődtem meg, hogy ő nem lepődött meg, hanem két kedve kérdezte: Biztos hogy van még kolbász? A MÉG szócska beleültette a darazsat a fülembe. Ugyanis a fegyverszoba egyik kulcsa nála volt, a másik nálam, a harmadik a kapusszobán. Csodálkoztam, hogy nem nagyon érdekelte a kolbász, inkább a borosüveget mustrálta. Mielőtt felnyitottam az úgynevezett falakatot, rápillantottam és jött a hidegzuhany. Nem az én azonosítószámom volt belenyomva, hanem az övé. ( Ennek a nyilvántartási naplója őnála volt, mi naponta ránéztünk, hogy sértetlen-e a bélyegzés, a számot én sem néztem.) Ránéztem a főnökre, az ábrázata elárulta a turpisságot. Tudtam, hogy melegre tette a kolbászt. A rend kedvéért már csak bementem. Ahogy sejtettem, hűlt helye volt. A két haver értetlenkedve nézett, amikor a főnök nem a kolbászt, hanem a bort sürgette. A fiúk előtt lebőgtem. Alig jutottam szóhoz. Nagy nehezen kiböktem: Egészségére őrnagy elvtárs és ne maradjon meg magában! ( Ezt a mondást tőle tanultam, meg még sok mást, amit ma is használok). A srácok ekkor szembesültek a valósaggal.
Dehogy haragudtam! Jót derültünk, a derűre kézről kézre adtuk az üveget, de szó szerint. Nem volt Ő rászorulva arra a kolbászra. Ilyen viszonyt tartott a katonáival, hogy a hecc kedvéért ezt is megtette. Az igaz, hogy mi kezdtük a "bajtársi lopást". A cigarettáját mindig az asztalon tartotta. Úgy jártunk rá, mint a jó kútra. A civil életben ezt baráti viszonynak nevezték. Arra azért figyelmeztetett bennünket, hogy a falakatnak a számát is ellenőrizzük mert bárki illetéktelen is bemehet a helyiségbe és csak akkor vesszük észre, amikor már megtörtént a visszaélés. Tökéletesen igaza volt. (Igazság szerint ez eljárást vont volna maga után).
Azért még nincs vége. Másnap reggel elhíresztelte a tanszéken, hogy megjárattam vele, meg a fiúkkal a bolondját. A fegyverszobába bezárt kolbásznak nyoma veszett. Lehet, hogy nem is volt, csak blöfföltem. Leghamarabb a tanszékvezető rakta ki a dominót.  Megkérdezte tőlem, hogy rajtam kívül kinek van kulcsa oda? (Tudta Ő azt nélkülem is, de a poén kedvéért megkérdezte). Hivatalosan válaszoltam, hogy: Jelentem Balogh őrnagy elvtársnak. Erre Ő: Sanyi, akkor a kép összeállt. Ez a kolbász história még egy ideig napirenden volt, amíg nem jött más sztori.

Végül csak elmondta, hogy amíg én a nagylőtéren voltam, két napig rájárt. Ahogy  mondta, a füstölt hentesáru illata lett a kolbásznak a veszte. Nem csomagoltam be, szabadon letettem a polcra. A fiúk látták, hogy jön-megy a lőtérre, csak azt nem tudták, hogy minek. Utólag is azt mondom, hogy jól tette. Az otthonról hozott reggelijét szinte mindig nekünk adta. Hát akkor lett volna jogom még csak gondolatban is neheztelni?

A nagylőtér a laktanyának a szélén helyezkedett el, a Holt-Tisza határolta északi irányból. Itt egy szabadabb, lazább élet folyt, mint "odafent". Állományilag a parancsnokomhoz tartozott, amúgy Bandi
bácsi volt a megbízott "vezír". Dölyfös, nyakas ember volt, rengeteget kellett vele torzsalkodni. Minden nap két ballábbal kelt. Nagy betyár volt, de aki értett a nyelvén, kijött vele. Soha nem volt szabad ellentmondani neki. Az olaj volt a tűzre. Ha valami badarságot kiagyalt és vélhetően nem járt káreseménnyel, csakis igazat adtam neki. Ha összekaptunk, csak addig tartott. A pajtát óránként "ellenőrízte". Hol ide, hol oda dugta a felesége elől az üveget. Tőlünk nem nagyon féltette, voltunk annyira becsületesek, hogy azt a hatemberes pálinkát nem kedveltük, így nem is nyúltunk hozzá. Egyébként megkínált volna bennünket. Tudtuk, hogy hol vannak a rejtekhelyek. Juliska néninél nem egyszer elszakadt a cérna, kért bennünket, hogy keressük meg és öntsük ki. Erre nem vállalkoztunk. Isten ments, hogy az öreget megríkassuk. Tovább nem lett volna maradásunk, nézhettünk volna máik munkahelyet.

Tisztek, tiszthelyettesek a pajtában tartották a horgászfelszerelést. A zsákmányt ott nyugodtan megtisztították, konyhakészen vitték haza.

Holler alezredes úr is ott tartotta a horgászkellékeit. Neki stégje volt a Holt-Tiszán. A már korábban említett Misi barátom is nagy pecás volt, Holler úr neki engedélyezte, hogy használja a stéget. Ha úgy
adódott, együtt pecáztak, én meg kibiceltem. Szép elfoglaltság, de nekem nem volt és most sincs hozzá türelmem. Kétszer mentem le a Misi felszerelésével egy- egy negyedórára, nem volt kapás, otthagytam.  Misit a cicák is követték mindig, mert az apró hal az övéké lett. 

Egy kis kitérőt teszek: Holler úr tanulmányi elfoglaltsága miatt szombati napokon repült. Egy ilyen szombaton lekísértem Misit a stégre. Természetesen a cicák is jöttek. Misinek tűnt fel, hogy a repülőgép nem a kifutó fölött kering, hanem elhúzott Szolnok irányába. Visszafordult és leereszkedett a víz fölé. Éppen nem túl közelre, de a hangerő őrjítő volt amikor elhúzott előttünk. Szegény cicukák ijedtükben beleugrottak a vízbe. Kiúsztak, nem jöttek vissza, hanyatt homlok elmenekültek.

Más alkalommal - kora őszi, meleg idő volt - az iskolaparancsnok egy őztetemet hozott, hogy majd az öreg is segít a nyúzásban. A baj ott kezdődött, hogy előre megitatta az öreget az őz bőrére. Estefelé lévén az idő, Bandi bácsi ilyenkor már amúgy is kilencven százalékon volt, egy borospohárnyi - mint később én is megtapasztaltam - nagyon finom és erős pálinka kiütötte. Elszenderedett a  fal tövében. Segítettem a nyúzásban. A bőrt nekem adta az ezredes úr (akkor elvtárs ). Meg az üveget is, hogy majd Bandi bácsira gondoljak. Gondoltunk rá. A bőrrel nem tudtam mit kezdeni, reggel az öregre testáltam. Egy polc tetejére felterítette. A palatető alatti pokolban már másnapra olyan bűzt árasztott, hogy a görény kimenekült volna a pajtából. Ki akartam dobni. Az öreg feltűnően fürgén utamat állta és kitoloncolt. A bőr ott volt másnap is, meg még egy jó pár napig. A nyüvek már a padlón is mozogtak. Az öreg szokásos napi "készültségi" állapotban. Juliska néni nem találta az üveget, de nem is nagyon tudott bemenni penetráns illattól. Megint megkörnyékezett, hogy keressem már meg a rejtekhelyet. Majd később - egy szikrától vezérelve - undorodva odatámasztottam egy létrát a  polchoz, egy hosszú léccel felmentem a létrára. Tisztes távolból megemeltem a bőrt és megcsillant alatta az üveg. Hát ez már több volt a soknál. A cél érdekében megint hallgatólagos cinkosa maradtam az öregnek. De hogy volt gusztusa abból az üvegből inni?!  Persze a szesz fertőtlenít.

A lőtér mellett emelkedett egy kb. harminc méter hosszú, öt-hat méter magas domb. Repülőgép fedélzeti fegyverek belövését végezték itt, a lőtérhez viszonyítva a domb túlsó oldalán. A lőirány a lőtér felé mutatott. Nálunk aznap nem volt lövészet, a domb felől hallottunk időnként puffanást. Bandi bácsival a lőteret szemléztük, tanakodtunk, hogy mit kellene és mit nem kellene dolgozni. Egy lövés hangja után felénk tartó és emelkedő frekvenciájú fütyülő hang kíséretében egy gellert kapott lövedék puffant le tőlünk kb. öt méterre. A homok porzott, a lövedék füstölt. Megijedni sem érkeztünk,
olyan gyorsan történt.

Az öreg korát meghazudtolva odaugrott, felkapta. Velőt rázó ordítást hallatott, eldobta. Harminchetes kaliberü, nyomjelzős lövedék volt. Amikor becsapódott, még égett benne a világító anyag. Megégette a tenyerét. Hiába húztam, hogy menjünk és lássuk el az égést. Nem! Háromszáz méterre volt tőlünk a repülőgép lőállás. Árkon-bokron keresztül, toronyiránt nekilódult. Hiába kiabáltam utána, hogy ne arra menjen mert ha megint jön egy ilyen lövedék, eltalálja. Se látott se hallott csak a düh vezérelte. Egy kanyarral mentem utána. Mire odaértem, már állt a bál. Mindenki hallgatott, ő ordított. Egy százados volt a parancsnok, ismerték egymást. Ettől függetlenül beígérte neki az öreg a hadbíróságot. Természetesen nem ettől lepődött meg a százados, hanem az esetleges következménytől, amit egy ilyen lövedék okozhat. Rengeteg lövedék hevert szanaszéjjel a domboldalban. Valószínűsítették, hogy egy ilyennek ütközött és ezen kapott gellert ami hozzánk csapódott be. Tényleg nem lőttek tovább. Egy egység ki lett vezényelve és napokig ásták a domboldalt, rengeteg deformálódott lövedéket gyűjtöttek be.

Érdekes módon a mi lövedékünkön nem látszik semmi deformitás. Azért írom így, hogy nem látszik, mert ma is itthon őrzöm. Ugyanis Bandi bácsi kicsire nem adunk alapon nem nyalogatta a sebeit. Megkereste a lövedéket, spárgát tett rá és készen is állt egy kőműves szerszám, a függő.

Na öcsím! -mondta- erről majd jussak eszedbe, ha használni fogod. Igaza lett, még most is használom és időnként eszembe jut róla Bandi bácsi. Meg egyébként is. Azért nem volt ő rossz ember. Juliska nénit meg összefoglalva aranyosnak tudom titulálni.

Baráti üdvözlettel:

Kóbor György