Most egy katonatársammal átélt kalandot ecsetelek, természetesen minden szereplési késztetés nélkül, mert ez megtörtént.

A lőtéri karbantartási "idénymunkákhoz" - kaszálás, takarítás - a fogda "lakói"-tól kaptunk "önzetlen" segítséget. Meg néha A Szolnoki Büntetésvégrehajtó Intézettől REF-eseket (rendőri felügyelet alatt állókat) Ezek a jótét lelkek kiskaliberű csintalanságokért kerültek a sittre (pl.: ki volt tiltva a kocsmából és még is bement - bizony, akkor ilyen is volt - vagy enyhébb esetért pl.: elverte az anyósát) harminc nap elzárást kaptak. Egy tiszthelyettes -Tarcsai Imre - felügyelete mellett tettek-vettek a lőtéren. Csíkos ruhájukról Imre bácsi őket tábornokoknak, sajátmagát tábornok-parancsnoknak titulálta.

Nekem támadt egy ötletem, hogy sokkal jobban illene rájuk az Ali baba és a negyven rabló titulus. Az ötletemet az első adandó alkalommal felterjesztettem a parancsnokomnak, számítván valami balhéra. Vette a lapot. Már telefonált is a célszemélynek: Te jó komám! Fontos közölnivalóm van részedre. Ennyi volt, letette a kagylót. Rövid idő alatt ott termett Tarcsai főtörzs (később zászlós).
Előrebocsátom, hogy egy nehezen kezelhető, merev, de egyébként jó humorú ember.  A katonáinak így mutatkozott be:

- Tarcsai Imre főtörzsőrmester vagyok, a Magyar Népköztársaság háromszoros kiváló katonája. Apám oroszlán volt Afrikában. Anyám vaddisznó a Bakonyban. Gondolhatják, hogy én mi vagyok. Ha jól bánnak velem, kenyérre kenhetnek, mint a vajat. De ha nem, kővel sem tudnak agyonverni.

Én se jóban, se rosszban nem voltam vele. Meg voltunk. A főnököm rávezette jövetelének okára. Rögvest az érdekelte az öreget, hogy ki a bérmakeresztapa. Balogh őrnagy rám se nézve hüvelykujjával felém bökött. Lapítottam. Az öreg ennyit mondott:

- A fene egyen meg !

Akkora haverok lettünk, hogy innentől zárt körben Imre bácsinak szólítottam. De a titulus az maradt. Nem haragudott, leszerelésemkor hátba veregetett érte.

Egy kicsit elkanyarodtam. Visszatérek az önzetlen segítőkhöz!
Ezek a bajtársak nem bűnelkövetők voltak, egy egy buli miatt "futottak alá" egy-két hétnek. Egy építő alakulatnál szolgáló jókötésű - kihangsúlyozom - rikítóan szőke Feri nevű sráccal összehaverkodtam. Már többedszer berúgott véletlenül, ezért került hűvösre. Koránál érettebbnek tűnt megnyilvánulásaiból ítélve. Elbeszélgettünk családról, munkáról, meg hát amikről egy húszéves ember el tud beszélgetni. Cinkosa lettem, mert egy kis piát belopkodtam neki a boltból. "Szabadulása" után is haverkodtunk. Elmondta, hogy juhtenyésztéssel foglalkoznak és hogy Moszkvics 408-asuk van. Ez akkor a mai A4  Audival vetekedett.

1971. nyarán meghívott a családjához egy hétvégére. Náluk ez azt jelentette, hogy miden hétvégén szombat este hazautazás, vasárnap este vissza. Ha nem jött közbe egy, az imént említett vendégszereplés. Nem lettem volna éppen elrontója.
Kéthetenként mehettem haza két napra. Inkább a családomat választottam. Addig agitált, osztott-szorzott mígnem kisütötte, hogy amikor nem vagyok soros a hazamenetellel, arra a vasárnapra kérjek eltávozást. Vasárnap ritkán kellett szolgálatba lépnem. Előadtam a kínomat a parancsnokomnak. Némi habozás után rábólintott.

Eltávozáson Feri megbeszélte a szüleivel, hogy vendéget visz hozzájuk. Az édesapja felajánlotta, hogy akkor eljön értünk kocsival. Így is lett. A megbeszélt időpontra eljött. Itt egy kis meglepetés
ért.

Egy kicsit magyarázkodnom kell: Már akkor sem voltam rasszista beállítottságú, csak a bűnelkövetőket vetettem meg. A szülőhelyemen, ahol felcseperedtem, három cigánykaszt élt. Teknővájók, muzsikusok és vályogvetők. Békében éltek a magyarnak nevezett lakossággal. Ha ritkán
odavetődök, az ismerősökkel ma is szívesen elbeszélgetek. A becsületes embereket etnikumra való hovatartozás nélkül felebarátaimnak tekintettem és tekintem ma is.

Nyár volt, igazi meleg. Egy ötven éves forma igazi vagány macsó állt a sorompón kívül. Az őnáluk divatos fekete bőrcsizmában, lovaglónadrágban, kockás ing, mellény, zöld kalap fácánkakas fejtollával díszítve. Még nem voltunk hallótávolságban, amikor rámutatott, hogy ott vár bennünket apám.

A döbbenetet észrevette rajtam Feri. Azt nem lehet palástolni. Elcsodálkozva, de halkan kérdezte: Hát nem tudtad hogy cigány vagyok? Én tényleg nem tudtam. Semmi jel nem utalt rá. Összekaptam magam és kinyögtem: - Nem, de nem baj !

Az öreg bemutatkozás után - náluk ez annak a jele, hogy barátjának fogadott - úgy megszorongatott,
hogy alig jutottam levegőhöz. Valóban 408-as kocsiba ültünk be. A piacra ezzel hordták a tejterméket. Ha néha valami rákerült a kárpitra, a nap melegére volt bízva a felszárítás. Igazi penetráns illat. Mindezt feledtette a papa véget nem érő, lélegzetvétel nélküli szóáradata. Mentünk vagy ötven kilométert. Odaérkezéskor már tudtam, hogy hogyan nyílik a kiskapu, hogy meg kell emelni mert le van szállva, de nincs idő megjavítani. Meg hogy hány hűtőmasinájuk van, melyik szobában fogok a fiával aludni. Meg hogy az anyós is velük lakik, de külön szobában. Ferinek két húga van, már eladók, de még nem került megfelelő kérő, mert akárkihez nem adják.

Itt visszalépek a laktanyába: A haver tett említést a két húgáról. De azt is említette, hogy a papa mennyire félti őket és ne nagyon udvarolgassak nekik. Ne adj isten még valami más is eszembe ne jusson, mert az öreg megöl. Akkor betudtam annak, hogy jó, hát az öreg félti őket. Most már megértettem, hogy honnan fúj a szél. Az ő értékrendjük szerint leány mindaddig megközelíthetetlen volt, amíg férjhez nem ment.

A megérkezésünk egy kész ünnepi fogadtatás volt. A lányok csak messziről nézegettek. Valószínű, hogy nekik is az járt a fejükben, ami nekem. Hát hogy jó lenne körül legyeskedni őket. No de a két mama! Alig tudtam talpon maradni a rajongásuktól. Végül aztán eljutott a tudatukig, hogy a fiuk is megérkezett.

A tálalást nem részletezem az írás terjedelme miatt. Nehéz volt megállapítani, hogy hány fogásos a vacsora. Ami étel-ital-finomság ott volt, azt nem tehette meg akkor egy átlagos jövedelmű család. Csak egy momentum: előitalt több fajtából lehetett választani. Sör nem volt, viszont minőségi borokból lehetett válogatni.
Úgy bevacsoráztám, hogy alig bírtam az asztaltól elmozdulni. Ez így ment másnap is.
A házuk -valamikor uradalmi gazdatiszté volt- négy szobából és egy hatalmas konyhából állott, majd a kertfelőli végéhez már ők építettek fürdőszobát, WC-t. A helyiségek sorban helyezkedtek el. Az út felől nézve: két szoba -konyha- két szoba - fürdőszoba. Egyikből a másikba lehetett átjárni. Én már tudtam, hogy az útfelőli szobában van a helyem Ferivel. Ide a konyha felől a lányok szobáján át lehetett bejutni. Hűha! Feri arra kért, hogy ha éjjel ki kell mennem, ébresszem fel és kikísér. Felébresztettem. A holdfény nél elég jól lehetett tájékozódni. Az öreg vigyázta a lányok álmát - ha egyáltalán tudtak aludni. Amikor kimentünk, Feri cinkos kacsintással visszamutatott, na látod? Megmondtam.
Másnap a villásreggelit követően a bírtok került bemutatásra. Olyan gazdagságot, háztartást, luxust és nem nem utolsó sorban tisztaságot nem sok helyen láttam (beleértve az én fészkemet is). Két tv készülék, az öreg szavával élve több hűtőmasina. Pazar bútorok, külön felhívták a figyelmemet, hogy mindegyik szobában másfajta fából van a parketta. Merthogy azt a szőnyegtől nem lehetett látni. Kivittek a juhnyájat bemutatni. Gyönyörű, háromszázötvenes állományuk volt, főállásban foglalkoztatott juhásszal. Akkor ez nem egy megszokott jelenség volt.
Visszautazás előtt akkora ennivalós pakkot készítetek hogy elképedtem. Udvariasságból szabadkoztam, de láthatóan örömmel fogadtam. Ugyanis a fiuk előre jelezte, hogy ha visszautasítom, nagy hibát követek el. Ez náluk annak a jele, hogy nem éreztem jól magam amíg a vendégszeretetüket élveztem. Ami nem lett volna igaz, mert nagyon is jól éreztem magam. Még mindig kellemes emlékeim egyikeként él bennem.

A búcsúzkodás megint egy külön parádé volt. A mamák megígértették velem, hogy még meg fogom őket látogatni. A lányok tisztes távolságból intettek búcsút.

Ősszel Ferit más alakulathoz vezényelték. Nem lett semmi az újabb vendégeskedésből. Pedig nem zárkóztam volna el tőle. Tulajdonképpen egy futó katonabarátság volt, de kedves emlék maradt hátra.

FERI! Ha véletlenül olvasod ezt az írást és magunkra ismersz, keress meg, vagy kerestess meg E-mailen. Szívesen találkoznék Veled !

Kóbor György