Tomika, az APA kocsi

Börgöndön találkoztak először, Tamás (nevezzük így az egyszerűség kedvéért, mivel így hívják) az EMO tiszthelyettes és Tomika, az APA kocsi. Mindketten a Mi-1-es helikoptereket szolgálták. Amikor a Mi-1-esek kiöregedtek, igazság szerint Tomikának is az ő sorsukra kellett volna jutni, de ehhez ő még fiatal volt. Tamás fogadta szárnyai alá (no nem hivatalosan, mert azt akkor nem lehetett), szépen elbújtatta a laktanya árnyas sarkában, széltől óvta - és a laktanyán belül mindenféle szállítási feladatra használta az egész század.

Rendszáma ugyan nem volt őkelmének, hacsak nem az egyszer rászerelt "Tomika" tábla, de ez nem volt baj, mivel ő hivatalosan nem is létezett, bár tudott róla mindenki. Azért benzin kellett bele, de ez nem volt különösebb akadály, a leleményes ember sok mindent megtesz barátai - és főleg a saját - érdekében. Amikor az immár Mi-2-eseket üzemeltető alakulat Börgöndről Szolnokra költözött, Tomika egy igazi rendszámtáblával ékesítve (eredetét fedje homály) a konvoj rejtekén szépen átgurult Szolnokra. Itt is megszerették, minden ment tovább a maga útján.

Előfordult, hogy Tomika betegeskedett is, de névadója és gazdája szeretettel ápolta: kapott új gumikat, sőt, motorcserén is átesett amikor a szükség úgy hozta. Igazán kár, hogy nem indulhatott a legjobban karbantartott járművek versenyén, nem vallott volna szégyent!

Telt-múlt az idő, Tamás nyugdíjba ment. Tomika kissé gazdátlanná vált, mert főleg hajtani szerették, ápolni kevésbé. 1996.-ban volt a hattyúdala, a nemzetközi kutató-mentő gyakorlaton a Szolnokra látogató lengyel Sokol helikopternek külső indításra volt szüksége. A helybéli műszakiak jobb híján elővezették Tomikát, akit meglátva a lengyelek azt mondták, hogy inkább a hátukon viszik haza büszke gépüket, de azt a csúfságot nem élik túl, hogy ezzel indítsák be. Győzött a józan ész, Tomika utoljára fiatalos erőre kapva megtette amit vártak tőle.

A Múzeumba is saját lábán érkezett, akkor hördült a motorja utoljára. Hát így nézzetek Rá !