Múzeumi emlékek - A német Starfighter érkezése

Mivel a múzeumhoz hivatalos közöm nincs már ez év január elsejétől*, van időm egy - két emléket megosztani másokkal is.

Az első megkeresés, hogy dolgozzam ott, nagyon régen a kilencvenes évek elején történt, amikor egy korábbi munkatársam javasolta, hogy menjek át a főiskolához és dolgozzam a múzeumban. Tetszett a dolog de, általam nem ismert okokból ne lett belőle semmi.

1998. áprilisa táján akkori főnököm szólt, hogy a légierő pk. utasítására egy karbantartó csoportot hoznak létre a múzeum gépeinek karbantartására. Ez négy tiszthelyettes beosztottból és egy tiszt parancsnokból állna és rám gondolt, mint vezetőre. Mivel az állománytáblában ilyen helyek nem voltak, ezért vezényléssel kerülünk erre a helyre. Én örültem a lehetőségnek és elfogadtam az ajánlatot. A beosztottak önként jelentkezve kerültek ide. Jelentkező több is volt (még nem tudták mit vállalnak) és végül kialakult az első csapat, amikor is mellettem kezdett dolgozni

Deák István tzls., Kelemen Tamás törm., Juhász Tamás zls., ***, és Benes Sándor törm. 

A munka sok volt, a feltételek siralmasak. Helyünk nem volt, egy konténerben "laktunk", itt tároltuk az eszközeinket, ide menekültünk az eső, hó és egyéb áldás elöl. A gépekhez csak külön engedéllyel nyúlhattunk, a kulcsokat el kellett kérni a nap elején és leadni a nap végén. (Azt hiszem nem bíztak bennünk, attól tartva hátha leraboljuk a gépeket. "Ki mint él, úgy ítél.") Amikor a lósóska már akkorára nőtt, hogy eltakarta a MiG-15bisz-t – más eszköz nem lévén – háztartási ollóval vágtuk le. Mi szégyelltük, hogy a látogatók a pénzükért nem repülőgépeket látnak, hanem nagyra nőtt gyomokat.

De most inkább egy későbbi élményemről a német F-104 érkezéséről írnék. Valamikor 2000. tavaszán szólt múzeumi főnökünk, hogy egy megbeszélés lesz Pesten, mert a németek adnak egy Starfightert és ott az én testemre is szükség lesz. Megjegyeztem, hogy ilyen gépünk már van és én egy Fiat G-91 -nek jobban örülnék. Vagy másnak! Megjegyzésem tovább rontotta addig sem magas népszerűségi indexemet ("neked soha semmi nem jó !"), de istenem, én sem vagyok tökéletes.

A megbeszélésen Szolnokról hárman voltunk, a németeket egy volt német katonai attasé és a magyar légierő mellé delegált német tanácsadó képviselte. A tárgyalást HM illetékes szervezetének egy felelős beosztású munkatársa vezette, valamint a múzeumot üzemeltető alapítvány két vezetője is jelen volt (ővelük akkor találkoztam először és utoljára). A tárgyalás nyelvének az angolt választották. Én jeleztem, hogy nem vagyok jó Shakespeare nyelvében, és ne haragudjanak, ha néha rákérdezek dolgokra. Megértően mosolyogtak és közölték figyelembe veszik kérésemet. Később kiderült a magyar tárgyalókból hárman viszont semmit nem tudtak angolul, ők nem szóltak, biztos kérdezni vagy érteni sem akartak. Sok érdekes dolog derült ki a tárgyalás során. Ezt a gépet még évekkel korábban kérte az alapítvány a németektől és az akkori katonai attasé megígérte, hogy megkapjuk.

A dolog elült később, az attasé nyugdíjba vonult és dolgozni kezdett a német HM-ben. Emlékezett ígéretére (vannak ilyen emberek is !) és beosztását kihasználva elintézte, hogy megkapjuk a gépet. A gép észak német országban Westerland reptéren volt tárolva. Az átadást elrendelő parancs tartalmazta a gyári számát, lajstromát és hogy két szárny alatti tartót és négy póttartályt kell adni a géppel. A magyar félnek egy feladata van: elhozni az adott repülőtérről. De ki hozza el? Az alapítvány közölte, hogy a templom egere hozzá képest multimilliomos és ezért neki erre nincs pénze, de javasolja a honvédség eszközeinek igénybevételét. A HM illetékes szerint ez az alapítvány ügye, ők csak a papír ügyek intézését tudják biztosítani. Valaki az alapítvány részéről megkérdezte "-Miért nem repülik át a gépet?" Volt aki helyeselve bólogatott a kérdést hallván. Halkan közöltem velük a gép már sok éve szétszerelve van tárolva, nem alkalmas a repülésre és mindez elhangzott az attasé szájából. Felmerült kamion bérlése, de a HM közölte, erre nincs keret, nekik nincs nemzetközi szállításokra alkalmas eszközük, ezt oldja meg az alapítvány. Az alapítvány ismét hivatkozott korábban már vázolt helyzetére. Kialakult a patt helyzet. Hiába van gép, ha nincs Magyarországra szállítására eszköz. Ekkor szólt az attasé úr és közölte: a gépet még az évben el kell szállítani, mert különben az átadás érvénytelen. Ő még megpróbálja elintézni, hogy ha marad az év végén a Luftwaffe -nak a kiképzési keret rep. ideje akkor ennek terhére elszámolva, elhozzák nekünk, de erre nem tud ígéretet adni. Ekkor a HM megígérte, hogy megpróbálják az illetékes államtitkárt meggyőzni az ügy fontosságáról és szereznek tőle pénzt a feladatra. Természetesen ígérni ők sem ígérhetnek semmit. Erre mindenki felderült, látni lehetett az alagút végét, hisz ígéretek hangoztak el! Jött a záró feladat. Erről szerződést kell írni és azt ünnepélyesen aláírni! Az alapítvány tagjai felélénkültek. Természetesen Bonnba kell utazni, ne fárasszuk barátainkat egy újabb utazással Budapestre, menjünk ki mi ! Bonnba kocsival két nap az út, egy nap az aláírás, kettő vissza. A HM közölte, hogy ő és természetesen főnöke benne van a küldöttségben, így egy kis vita támadt ki legyen a másik kettő, mert ugye az autóba a sofőrön kívül csak négyen férnek. Ezt a problémát azzal sikerült feloldani, hogy az egyik alapítványi ember felajánlotta saját járművét – így ő is tud menni - az útra, ha fizetik a benzint. Így kialakult az ötös csapat. Ezután sokáig semmi hír nem volt. Tán kimentek szerződni, de pénz nem volt, így gép se.

Október végén jött a hír: az attasé tartotta szavát és intézett egy kiképzési repülést Westerland-ról Szolnokra. Elsőnek két német szakember érkezett Münchenből egy Opellel, ami matt zöldre volt festve. Kicsit eltévedtek BP és Szolnok között és állítólag Miskolc törésponttal találtak ide.

A gépet egy C-160 Transal hozta (lajstroma 50+10 volt és az LTG 62 állományába tartozott),

a fogadásra vagy száz ember vonult ki. Mi is megjelentünk, és vártuk az utasításokat. Az meg nem volt! Meg tolmács sem a németekhez, meg illetékes, aki tárgyal velük (mert ugye ha baj van, akkor felelősnek is kell lenni). Végül angolul, meg kézzel – lábbal magyarázva a két szakember és a Transal loadmasterének hathatós közreműködésével kigurult a Starfighter a szolnoki betonra. A szárnyakat, vezérsíkokat és egyéb apróságokat kézzel kihordtuk. A póttartályok valahol elmaradtak, de nem mertem reklamálni az "ajándék ló foga" elv miatt. Mivel a VIP már elhúzott, nyugodtan bevontattuk az ezred hangárba a gépet és mi is elmentünk pihizni.
Másnap - egy szombati napon - kezdődött az összeszerelés. A német brigád egy polgári szakemberből (Ő már látott Starfightert), egy törzsőrmesterből (Ő már kevésbé). Minket én, Szakszi, Surda és mint tolmács Nyifi képviselt. Szégyellem, a németek nevét nem tudom, felírtuk ugyan, de leadtuk az ünnepélyes átadás meghívójának elkészítéséhez. Igaz viszont nem hívták meg őket és az adataik eltűntek! Mindketten igazi repülő szakemberek, jó barátok voltak, ezúton is köszönöm munkájukat. Eleinte nem akarták, hogy mi is hozzányúljunk a géphez,

de sikerült bizonyítani felkészültségünket. Miután a bal oldalon mi hamarabb építettük be a fékszárny működtető elektromos szerkezetet már egyenrangú félként kezeltek minket.

A sín felrakása. Makettezők figyeljenek a stencilekre !

Ekkor vettük észre, hogy valami történhetett a gép bal szárnyával mert az nem a "Norm 83" hanem a korábbi "Norm 62" álcázó festéssel volt ellátva. Valószínűleg egy másik gépről kapta. A meló kezdetén, amikor kirendelt ADK darut megláttam, éreztem nem éghetünk vele és a némettel konzultálva, haza küldtem azzal, hogy úgy se kell. Az emeléseket kézi daruval oldottuk meg, mert azzal precízebben lehetett dolgozni. A függőleges vezérsíknál ütött be a krach. A kézi daru kicsi volt, nem tudott olyan magasra emelni, hogy fel tudjuk rakni a helyére. A germánok az ADK visszahívását javasolták, nem tudva, hogy a sofőr hazament, a kocsi a telephelyen, menetlevél lezárva stb. remény nincs darura. Végül azt javasoltam emeljük meg az orrát akkor a svanc lejjebb kerül és ez talán elég lesz. Raktunk két gumit a farok alá és elkezdtük emelni az orrot.

Működött a dolog és így a vezérsík is a helyére került.

Közben e germánok hangosan emlegették az „american high tech-t” mert sokat kellett játszani, amíg sikerült a helyére rakni. Megjegyzésemre, hogy csak el vannak kényeztetve, mert még nem dolgoztak orosz technikán a törzs. közölte ő dolgozott MiG-29-en és az sokkal jobb ennél, igaz a Tornádót nem lehet überolni.

Ezután lefényképezték az akciót, azzal, hogy az otthoniaknak is kell tanulni. (Megj. A törzs engem is lefotózott csavarozás közben, mert mint mondta otthon a munkatársak nem fogják elhinni, hogy egy őrnagy fizikai munkát végzett.)

A meló végén bejött az Opelból két láda német szabványú sör, melyek fogyasztásával ünnepeltük magunkat.

Végül a ki- és belépő élekre raktuk fel a védőket a "remove before flight" zászlókkal.

Kaptunk még két doboz tartalék csavart, amit a kabinba raktunk és tartalék futómű behúzó munkahengereket. A csavarokat valaki már hétfőn ellopta (mivel menetük nem metrikus volt csak dísznek használhatja), a munkahengerek még megvannak. Természetesen az átadás előtt halt meg az bal munkahenger. Szóltak , hogy vészhelyzet van, mert a gép balra dől, a szárny majd a földet éri! Siettünk a gyári munkahengerrel - közben áldva barátaink előrelátását - és a gépnél tudatosult a valóság: egy rohadt szerszámunk nincs a cseréhez, mert ugye nem csak a lemez csavarok nem európai szabványúak! Így megemeltük a gépet és bilincsel rögzítettük a munkahengert. Gyönyörű lett, azóta is úgy van.
Az átadási ünnepség nagyon szép volt. Díszbe vágtuk magunkat, ami azt jelentette, hogy

az új kék ruhát és sapkát vettük fel, rá a régi zöld télikabátot.

Egyetlen momentum maradt meg bennem, mikor az egyik VIP elöljáró repülő parancsnok megszemlélve a Csillagharcost, megjegyezte, hogy "Nem is tudtam, hogy anyahajón is használták". Opportunizmusomat bizonyítja nem javítottam ki, hogy a fék horog nem csak a repülőgép hordozón használatos. Ugyanis úgy tudtam hogy Őt az amiknál repültették F-16-on de nem biztos, hogy a repülés előtti felkészülés mindenre kiterjedt. Később egy másik hasonló beosztású a múzeumban, vendégeinek következetesen fantomozta az F-104-et. Őt se mertem kijavítani.

Fellelkesülve az ott elhangzott szép szavakon, megmutattam az illetékeseknek azt a levelet, amit Precíz barátom kapott Svájcból, egy ottani tábornoktól, amiben egy Mirage IIIS átadásáról értesíti, ami szintén szétszerelve várta, hogy elhozzuk. Határidő 2001. 06.30. Megvizsgáljuk, támogatjuk, de ki ad erre pénzt megjegyzéseket sikerült begyűjtenem. Azóta sincs Mirage Szolnokon, de örüljünk azok boldogságának, akik megkapták helyettünk a gépet.

Ezzel ért véget múzeumi tevékenységem első fejezete. Mivel általam betöltött beosztás valódi lett, de az állomány táblában a hadnagyi rendfokozatot rendelték hozzá, így azt őrnagyi váll-lappal nem tölthettem be. Igaz, ha kérvényeztem volna a HM-et akkor talán lett volna külön engedély, de úgy döntöttem hogy - a szegény katonának csak gerince van elv alapján - nem kérem. Az esemény előtt egy hónappal ugyanaz a HM adott év vége alkalmából elvégzett munkámért jutalmat, amit Pesten kellett átvenni. A 32 megjutalmazott között én a rendfokozatom alapján a 28. helyen voltam - és az egyetlen kékruhás. Igaz a mögöttem következő zászlóst az akkori vezérkari főnök a keresztnevén szólította. Úgy éreztem (érzem) egy ilyen szituációban nem nekem kellene könyörögni, hogy tovább dolgozhassak a múzeumban.

A Starfighter-öl néhány szó:
1962- ben kezdték építeni a Messerschmitt Manchingi gyárában. Gyári száma 683D-7033, modell szám 683-10-19. Vadászbombázó változatban épült, első repülése 1963. 03. 07. a KE-338 oldalszámmal. Első alakulata a 33. vb. ezred majd még 63.-ban átkerült a 31 - eshez.1969.-ben a 34. vadászbombázó ezredbe került amely Memmingenben állomásozott. Ez az ezred háború esetén magyarországi célpontokat támadására volt kijelölve. 1986.-ban került a WTD-61 kísérleti alakulathoz. Onnan 1990.-ben vonták ki a szolgálatból 3 099 repült óra után. 2000 decemberében került Szolnokra és 2001. 01. 21.- én adták át hivatalosan a szolnoki múzeumnak.
 

*Sajnos igaz: 2013. január 1.-től Andris immár "tétlen" nyugdíjasként folytatja. Reméljük hogy több ideje lesz ehhez hasonló írásokra !

(hs)