Szubjektív gondolatok a RIO-3 kapcsán

A cuccaimat rendezgetve a kezembe került egy RIO ellenőrző kártya, amit valamikor nyugdíj tájban mentettem meg az enyészettől.

Hirtelen rengeteg emlék jött elő! Ezekből szemezgetek.

Mi az a RIO-3? Gondolom, egy szűk réteg kivételével nem sokan tudják  miről van szó. Mivel a  SZU-ban sokszor nagy a hideg (Szibéria, sarkvidék stb.) meg kellett oldani a repülőgépek jegesedés elleni védelmét. De ehhez szükség volt valamire, ami jelezte a személyzetnek, hogy jegesedik a gép. Na, ez volt a RIO avagy  magyarul a rádió izotópos jegesedés jelző - és azért "3" mert már korábban volt kettő másik.

Működése egyszerű. Az adó, melynek része egy a gép felületéből kiálló fémrúd és abban a stroncium 90 és ittrium 90 izotóp, ami sugárzott, mint Csernobil. Ha jég telepedett a rúdra a sugárzás lecsökkent, ezt egy, az adó alsó részében elhelyezett számláló cső érzékelte. Az erősítő megkapva a számlálócső jelét azt összehasonlította egy etalon jellel  és eltérés esetén kiadta a jegesedési zóna vészjelet (piros lámpa a kabinban) és bekapcsolta a jégtelenítő rendszert. A rendszer automatikusan működött, már ha bekapcsolták. (Ha jól emlékszem 1979. augusztus 18.-án BHN.re készülvén egy gép - persze minyó - ejéseket dobott kb. 4 000m-ről. Leszállás után a futószáron és néhány kiálló elemen centi vastag jeget találtunk. A fedest kérdeztem: "a RIO jelzett ?" mire ő: "Miből gondolod, hogy bekapcsoltam augusztusban, 28 fok melegben?" Végül is, igaza volt.)

A Mi-8-on az adó a jobb szívócsatornában volt eleinte elhelyezve, (itt persze nem látszik)

később felkerült a ventilátor szívó csatornába. 

Az erősítő blokk a farok tartóban volt.  Ez állította elő az adó 390 V egyen táp feszültségét, ide jutott az adó jele és innen vezérlődött a jelzés kiadás és a jégtelenítés bekapcsolása.

Ellenőrzéskor (amihez két ember kellett) az egyen és váltó táplálás és a védő automaták bekapcsolása után, néhány perc melegedést követően  az egyik ember (ejtsd: beosztott) kimászott a felső ajtón és leszedte az ólom védőkupakot az adóról és harsány (még) férfias kiáltással ("most !") jelezte a fülkében maradónak (ejtsd: főnök) ezt a tényt. Aki a stoppert ekkor megnyomta és rámeredt a "jegesedési zóna" piros lámpára, ami ekkor égett, mert az ólom jobban fogta vissza a sugarakat, mint bármely jég. Amikor a jelzés kialudt, megállította a stoppert. Az eltelt időnek 20-és 40 másodperc között kellett lennie. Ezután a beo. az ellenőrző kártya (nickname: szűzhártya) 1-gyel jelölt részével eltakarta az adót a szokásos "most !" jelzést hallatva. Lent a stopper indult, figyelem a piros pilácson, aminek most nem szabadott világítania. Ha nem gyulladt ki fél perc alatt a stopper nullázva és egy főnöki "kettes !" kiáltás után a beo. a kártya kettessel jelölt részét rakta az adóra a már hagyományosnak tekinthető "most !" üvöltés kíséretében. Stopper indul, figyelem a lámpán, ujj az óra gombján, hogy a lámpa felkapcsolásakor, az idő mérést megállítván, (max. 15 másodperc) megállapíthassuk - a rendszer jó. Már csak az adó fűtés ellenőrző gombjának megnyomásával a fűtő áramkört kell ellenőrizni, ezután kikapcsolni azt, ami bekapcsolt és magát a rendszert, végül egy "rakjad !" kód elhangzásával a védőkupak is visszakerült a helyére.

Persze ez az ideális eset volt. Mert ha csak egy ember állt rendelkezésre, akkor neki kellett megoldani mindent. Több egyéni megoldás született. Magam a "bal lábon spiccezek a fed.tech ülésen, balkéz matat az adónál, jobb kéz kapaszkodik, jobb láb rugdossa a stoppert, nyak kicsavarva, hogy lásd a lámpát" megoldást preferáltam. (Hosszú évek alatt egy esetről volt tudomásom, hogy betört az óra üvege – de isten bizony nem én voltam.) Persze azokon a gépeken ahol az adó a ventillátornál volt, ott kellett a két ember.

Amikor nem volt jó - és ez gyakran élőfordult az első években – jött a javítás. Ha csak az időkkel volt baj – tehát túl érzékeny vagy éppen nem eléggé érzékeny volt a rendszer – az erősítőn lévő „finom” és „durva” potmétert megfelelő irányban tekerve, be lehetett szabályozni  a pontos működést. Fiatalok nem felhördülni, hogy csak egy poti van, akkor még kettő volt, a 80 –as években váltottak át az  egy potis megoldásra. Itt jegyzem meg, több mint tíz évig egy szigorúbb szabály szerint üzemeltettünk egy rosszul értelmezett leírás miatt. Ugyanis valamikor valaki úgy értelmezett egy adatot  - ami 5 plusz-mínusz 3 másodperc volt -, hogy ezt kell mérni és mindenki ennek alapján dolgozott.  Ezért sokkal többet szabályoztunk, mint kellett volna, ami valószínűleg nem volt jó hatással az erősítők egészségére. Ha viszont nem jött össze a szabályzás, akkor három fő hiba lehetett. Az adó, az erősítő vagy a vezeték, illetve ezek összes lehetséges variánsai. Ha adótáp feszültség 390 V-ja csak 15-20 volttal lecsökkent a rendszer állandó jegesedést jelzett. A hosszú – van vagy tíz méter- kábel több csatlakozón keresztül köti össze a két berendezést. Ha valahol egy kis átmeneti ellenállás növekedés jött létre vagy a szigetelési ellenállás lecsökkent, máris elveszett annyi volt, ami hibát okozott.

A hajtómű és reduktor tér közötti tűzfalon lévő csatlakozó volt a gyenge láncszem. Az elvben hermetikus csatlakozót Iván a padlóra rakta, olyan helyre, ahol gyakran megállt a víz és így beázhatott. A szigetelési ellenállás értéke az előírt megaohmokról, kiloohm nagyságúra csökkent. Szétszerelni, kiszárítani, valamivel kitölteni(sziló vagy éppen pecsét viasz!), közben folyamatosan mérni az ellenállást. Soha nem felejtem, amikor a beó. egy  Zsiguli pumpa segítségével (géptartozék) fújtatta a csatlakozót és boldogan közölte, hogy minden fújásra  fél megával javul az ellenállás. A kábel hiba kiszűrésére egy saját ellenőrző kábelt gyártottunk le szerzett és talált anyagokból és így gyorsan megtaláltuk, ha a kábel volt hibás.

Az adó ritkán hibásodott meg, néha a számlálócső cserével megoldható volt a dolog, de ezt csak akkor próbáltuk, ha nem volt csere adó (és volt cső!),  mert, ha már nagy nehezen kiszedtük – hat pici, de nehezen hozzáférhető csavar, kényelmetlen hely, hideg, meg a röntgenek - akkor már jó menjen bele, nem valami helyi tuning.

De a legrosszabb az erősítő volt. Pedig viszonylag jó helyen van, könnyen cserélhető és így nem nagy meló. De utólagosan sok fejmosást kaptunk miatta. Valószínűleg érzékeny volt a külső környezetre, (páratartalom) ami azt eredményezte, hogy néhány napi, heti raktárban való pihenés után meggyógyult. Ekkor már elküldték javítóba ahol nem csináltak vele semmit, ellenőrzés után visszaadták , a melót kiszámlázták és a PG így nyereséges volt.

Ezzel még nem lett volna baj, de akkor sok gépen, sok RIO üzemelt (hat típuson, több mint száz, volt ilyen is a magyar katonai repülés történetében) amelyek egy része a garancia időn belül „hibásodott” meg, amit persze meg kellet reklamálni a PG felé. A reklamációt, bizottsági kivizsgálás követte, az alakulat, a PG, a KÜM, Isaszeg és az elöljárók jelenlétében. És ekkor a rohadt erősítő mindig jól működött.  Életem egyik szomorú emléke a PG illetékes szakemberének vigyora, amikor felrakta a blokkot a próbapadra. Mindig ő nyert, bár amikor egyszer mégis hibásnak bizonyult, akkor én nem hittem el a csodát és kértem nézze meg még egyszer. Mivel a PG természetesen most is számlázott, ezért megróttak minket, hogy nem értünk a RIO-hoz, felesleges költségbe verjük a hadsereget, a PG-sek meg kiröhögnek minket. Igazából ez utóbbi fájt igazán.

Akkori EMO mérnököm Kovács Imre őrnagy (sajnos már nincs közöttünk, igaz jó ember és kiváló szakember volt ), kiadta: ő többet nem ég a RIO-val és ettől kezdve az én felelősségem, hogy valóban rossz berendezés kerüljön csak reklamációra. Így a legközelebbi alkalommal, úgy döntöttünk ez el fog romlani, ha addig élünk is! Mivel külsérelmi nyomokat nem okozhattunk, a plombákat sem sérthettük meg, döntés született a túlfeszültséggel való leégetés alkalmazására. Elsőnek a szigetelés ellenállás mérő 600 V feszültségével próbálkoztunk az erősítő bemenetén, de az azt követő ellenőrzés inkább jobb paramétereket hozott, mint előtte. Ekkor radikális döntés született: jöjjön a 220 V hálózati feszültség. A csatlakozó megfelelő tüskéihez gyártottunk érintkezőket, hogy elkerüljük az esetleges zárlatot és abból adódó lebukást és rákapcsoltuk a 220-at egy-két másodpercre. Kicsit búgott, de semmi változást nem láttunk. Ekkor úgy döntöttem, hogy most kifulladásig rajta  hagyjuk  a 220-at. Először elkezdett búgni, mint egy gerjedő hangszóró, majd kb. húsz másodperc múlva  megjelent egy lágy füstoszlop. Ekkor megszakítottuk a kínzást és felraktuk az ellenőrző padra, hogy konstatálhassuk a kimúlást. De az erősítő működött! Minden paramétere tökéletes volt! Ezután visszaadtuk a raktárnak, mint üzemképest és tán most is repül valamelyik gépen.

Persze felmerülhet, miért nem pihentettük mi az erősítőket? Egyszerű: a szabályok szerint 48 órán belül lezárt, lepecsételt dobozban le kellett adni a meghibásodott berendezést. Akkor még rend volt.

A sugárzásról. Most talán – Csernobil után – elképzelhetetlen, de nekünk, annak idején semmiféle védőeszközünk nem volt. Nem volt dózis mérőnk, extra szabadság, munkaidő kedvezmény, védő ruha, ital stb. Mi meg lazák voltunk. Néha kézzel árnyékoltuk az adót, mert éppen nem volt szűzhártya nálunk. A kiszereléskor levettük a védő kupakot, mert úgy könnyebb volt szerelni. De talán azon kívül, hogy az EMO-soknak inkább lányaik születtek, más káros hatásról nem tudok.

Nálunk az alábbi típusokon volt, van RIO-3: Mi-2,-8,-9,-17,-24, An-24,-26, L-39.

Magyarázatok.

Fedes: a fedélzeti technikusok egyszerű és rövid emlegetése

BHN:  Budapesti Honvédelmi Nap, minden év augusztus 20.-án tartották valamikor régen

Zsiguli : régen népszerű gépkocsi márka, alias Lada

PG : Pestvidéki Gépgyár, ahol javították a repülőgépeket, helikoptereket és a leválasztott berendezéseket (ez olyan szép kifejezés, hogy be kellett írnom a szövegbe, magyarul, amit kivettek a gépből)

KÜM: A PG-ben működő katonai átvevő csoport, sajnos a pontos dekódolást már elfelejtettem

Isaszeg : egy falu melynek közelében a központi repülő anyagraktár települt

EMO : nem az,  amit most jelent, hanem a repülő szakágon belül az Elektromos, Műszer, Oxigén berendezéseket üzemeltető szakág

* Bevallom, ezt a fantáziát pezsdítő pótcímet én adtam Andris írásának, kizárólag azért, hogy azok is elolvassák akik másképp nem kezdtek volna bele... (hs)